Luís de Camões

gigatos | január 14, 2022

Post Views: 34

Összegzés

Luís Vaz de Camőes (Lisszabon, 1524 körül – Lisszabon, 1579. vagy 1580. június 10.) Portugália nemzeti költője volt, akit a portugál irodalom egyik legnagyobb alakjának és a nyugati hagyomány egyik nagy költőjének tartanak.

Életéről keveset tudunk biztosan. Úgy tűnik, Lisszabonban született, kisnemesi családból. Gyermekkoráról csak találgatások vannak, de még fiatalon, a klasszikus formák szerint szilárd nevelésben részesült, elsajátította a latin nyelvet, ismerte az ókori és modern irodalmat és történelmet. Lehet, hogy a Coimbrai Egyetemen tanult, de az iskolai tanulmányait nem dokumentálták. III. János király udvarába járt, lírai költőként kezdte pályafutását, és a hagyomány szerint szerelmi viszonyokba keveredett nemes és esetleg plebejus hölgyekkel, valamint bohém és viharos életet élt. Azt mondják, hogy egy meghiúsult szerelem miatt Afrikába száműzte magát, katonának jelentkezett, ahol a csatában elvesztette egyik szemét. Portugáliába visszatérve megsebesítette a Paço egyik szolgáját, és letartóztatták. Kegyelmet kapott, és elindult Keletre. Több évet töltött ott, ahol számos viszontagsággal kellett szembenéznie, többször letartóztatták, a portugál erők oldalán harcolt, és megírta legismertebb művét, a Lusiadák című nacionalista eposzt. Hazatérve kiadta az Os Lusíadas című művét, és a koronának tett szolgálataiért kisebb nyugdíjat kapott Sebastião királytól, de úgy tűnik, utolsó éveiben a megélhetésért küzdött.

Nem sokkal halála után lírai munkásságát összegyűjtötték a Rímek című gyűjteményben, miután három vígszínházi művet is hátrahagyott. Amíg élt, többször panaszkodott az őt ért állítólagos igazságtalanságokra és a kevés figyelemre, amelyet művei kaptak, de nem sokkal halála után az európai irodalom számos jelentős neve kezdte értékesnek és magas esztétikai színvonalúnak elismerni költészetét, amely egyre nagyobb tekintélyt szerzett a közönség és a műértők körében, és több országban költők nemzedékeire volt hatással. Camőes a portugál nyelv megújítója volt, és maradandó kánont teremtett számára; hazája identitásának egyik legerősebb szimbólumává vált, és az egész nemzetközi lusofón közösség számára hivatkozási alapot jelent. Mára hírneve szilárdan megalapozott, és a nyugati hagyomány egyik nagy irodalmi alakjának tartják, számos nyelvre lefordították, és rengeteg kritikai tanulmány tárgyává vált.

Eredet és fiatalság

A Camőes életrajzáról szóló információk nagy része kétségeket ébreszt, és valószínűleg a róla keringő információk nagy része nem más, mint a híres személyiségek körül kialakuló tipikus folklór. Csak néhány olyan dátumot dokumentáltak, amely jelzi pályafutását. A Camőes-ház ősei Galíciából származnak, nem messze a Finisterre-foktól. Luís de Camőes apai ágon Vasco Pires de Camőes galíciai trubadúr, harcos és nemes leszármazottja volt, aki 1370-ben Portugáliába költözött, és a királytól nagy előnyöket kapott tisztségek, kitüntetések és földek formájában, és akinek nacionalista költészete segített elhárítani a breton és olasz befolyást, és megteremteni a nemzeti trubadúrstílust. Antão Vaz de Camőes, Vasco Pires fia, a Vörös-tengeren szolgált, és feleségül ment D. Guiomar da Gamához, Vasco da Gama rokonához. Ebből a házasságból született Simão Vaz de Camőes, aki a királyi haditengerészetnél szolgált, és kereskedett Guineában és Indiában, valamint egy másik testvér, Bento, aki az írói és papi pályát követte, és belépett a Santa Cruz dos Agostinhos kolostorba, amely számos fiatal portugál nemes számára rangos iskola volt. Simão feleségül vette Ana de Sá e Macedót, aki szintén nemesi családból származott, eredetileg Santarémből. Jayne, Fernandes és néhány más szerző szerint egyetlen fiuk, Luís Vaz de Camőes 1524-ben született Lisszabonban. Három évvel később, amikor a várost pestis fenyegette, a család az udvarral együtt Coimbrába költözött. Eközben más városok is azt a megtiszteltetést tartják magukénak, hogy a szülőhelye: Coimbra, Santarém és Alenquer. Bár Camőes első életrajzírói, Severim de Faria és Manoel Correa kezdetben 1517-ben adták meg a születési évét, a Listas da Casa da Índia feljegyzései, amelyeket később Manuel de Faria e Sousa is megnézett, úgy tűnik, hogy Camőes valójában 1524-ben született Lisszabonban. A születési helyét Lisszabonból kiindulva gyenge érvek szólnak amellett, de ez sem teljesen kétségtelen, ezért a legújabb kritika bizonytalannak tartja születési helyét és időpontját.

Gyermekkoráról továbbra sem tudunk. Tizenkét-tizenhárom éves korában nagybátyja, Bento védte és nevelte, aki Coimbrába küldte tanulni. A hagyomány szerint fegyelmezetlen, de tudásvágyó diák volt, aki érdeklődött a történelem, a kozmográfia, a klasszikus és modern irodalom iránt. A neve azonban nem szerepel a Coimbrai Egyetem feljegyzéseiben, de kidolgozott stílusából és a műveiben megjelenő rengeteg tanulságos idézetből biztos, hogy valamilyen módon alapos oktatásban részesült. Lehetséges, hogy nagybátyja, aki ekkor már az egyetem kancellárja és a Santa Cruz-i kolostor priorja volt, vagy a kolostor kollégiumában tanult. Húszéves kora körül költözött volna Lisszabonba, mielőtt befejezte volna tanulmányait. Családja szegény volt, de mivel nemes volt, felvételt nyert és gyümölcsöző szellemi kapcsolatokat alakított ki III. József király udvarában, és beavatta magát a költészetbe.

Felmerült, hogy D. António de Noronha, Linhares grófjának fia, Francisco tanítómesterként kereste a kenyerét, de ez ma már valószínűtlennek tűnik. Azt is mondják, hogy bohém életet élt, gyakran járt kocsmákba, és bajba és viharos szerelmi ügyekbe keveredett. A költő kései életrajzaiban több hölgyet név szerint említenek, mint akik szerelmének tárgyát képezték, de bár nem tagadják, hogy szerette, sőt, egynél több nőt is szerethetett, ezeket a névleges azonosításokat jelenleg apokrif kiegészítéseknek tekintik a legendájához. Közülük például szó esik a király húga, D. Maria infánsnő iránti szenvedélyéről, amiért börtönbe került volna, és Catarina de Ataíde-ról, aki egy másik meghiúsult szerelem lévén, a verziók szerint önnön száműzetését okozta volna, először Ribatejóban, majd Ceutába vonult be katonának. Az utazás okai kétségesek, de az ott tartózkodását tényként fogadják el, két évig maradt, és a Gibraltári-szorosban vívott tengeri csatában elvesztette a jobb szemét. Lisszabonba visszatérve hamarosan ismét bohém életet kezdett élni.

Van egy 1550-ből származó dokumentum, amely őt Indiába való utazásra besorozottként tartja nyilván: „Luís de Camőes, Simão Vaz és Ana de Sá fia, aki Lisszabonban, Mourariában él; földesúr, 25 éves, szakállas, apja kezesének hozta; a S. Pedro dos Burgaleses hajóján megy … a fegyveresek között”. Végül nem szállt be azonnal. Egy Corpus Christi körmenet során szóváltásba keveredett egy bizonyos Gonçalo Borges-szel, a palota egyik szolgájával, és kardjával megsebesítette. Börtönbüntetésre ítélték, de a sértettek kegyelmi levélben kegyelmeztek meg neki. 1553. március 7-én királyi parancsra engedték el, amely így szólt: „fiatal és szegény ember, és ebben az évben Indiában fog nekem szolgálni”. Manuel de Faria e Sousa az Armada da India 1553-as évre vonatkozó feljegyzéseiben, a „Háborús emberek” címszó alatt a következő helyet találta: „Fernando Casado, Manuel Casado és Branca Queimada fia, lisszaboni lakosok, földesúr; helyette Luis de Camőes, Simão Vaz és Ana de Sá fia, földesúr volt; és kapott 2 400-at, mint a többiek.

Kelet

A São Bento nevű hajón utazott, amely Fernão Álvares Cabral, Pedro Álvares Cabral fiának, Fernão Álvares Cabralnak a flottájából származott, és 1553. március 24-én hagyta el Tejót. Útja során áthaladt azokon a vidékeken, ahol Vasco da Gama is hajózott, szembeszállt a Jóreménység-foknál tomboló viharral, ahol a flotta három másik hajója odaveszett, és 1554-ben Goában kötött ki. Hamarosan Afonso de Noronha alkirály szolgálatába állt, és részt vett a Chembé (vagy „da Pimenta”) király elleni hadjáratban. 1555-ben, Noronha D. Pedro Mascarenhas utódjaként ez utasította Manuel de Vasconcelost, hogy menjen harcolni a Vörös-tengeren a mórok ellen. Camőes elkísérte, de a flotta nem találkozott az ellenséggel, és a Perzsa-öbölben lévő Hormuznál telelt.

Valószínűleg ekkor már elkezdte írni az Os Lusíadas című művét. Amikor 1556-ban visszatért Goába, megtalálta a kormány D. Francisco Barreto, akinek komponálta az Auto de Filodemo, ami azt sugallja, hogy Barreto kedvezett. A korai életrajzírók azonban eltérően vélekednek Camőes és az uralkodó kapcsolatáról. Nagyjából ugyanebben az időben jelent meg a nyilvánosság előtt egy névtelen szatíra, amely az uralkodó erkölcstelenséget és korrupciót bírálta, és amelyet Camőesnak tulajdonítottak. Mivel a szatírákat a manuelinus rendeletek elítélik, ezért letartóztatták. Feltételezések szerint azonban a letartóztatás oka a keletkezett adósságok voltak. Lehetséges, hogy 1561-ig börtönben maradt, vagy még azelőtt újra elítélték, mert amikor Francisco Coutinho átvette a kormányt, szabadon engedték, alkalmazta és védelmezte. Bizonyára 1562-ben nevezték ki a makaói Provedor-mor dos Defuntos e Ausentes tisztségére, amelyet 1563-tól 1564-ig vagy 1565-ig töltött be. Abban az időben Makaó még csak egy kezdő kereskedelmi állomás volt, egy szinte kihalt hely. A hagyomány szerint a Lusziadák egy részét egy barlangban írta, amely később az ő nevét kapta.

A Goába való visszatéréskor a hagyomány szerint hajótörést szenvedett a Mecom folyó torkolatánál, és csak magát és a Lusiadák kéziratát mentette meg, ez az esemény ihlette a Sobre os rios que vão című híres redondillát, amelyet António Sérgio Camőes lírájának gerincét képezi, és amelyet a kritikai irodalomban többször idéznek. A hajótörés traumája, ahogy Leal de Matos mondta, mélyebb hatással volt az Os Lusíadas projektjének újradefiniálására, ami a VII. énektől kezdve érzékelhető, és már barátja, Diogo do Couto is vádolta, aki részben kísérte az írást. Megmentése valószínűleg hónapokig tartott, és nincs feljegyzés arról, hogyan történt, de Malakkába vitték, ahol újabb börtönbüntetést kapott a rábízott halottak vagyonának eltulajdonítása miatt. Nem ismert, hogy pontosan mikor tért vissza Goába, ahol egy ideig börtönben maradhatott. Couto azt állítja, hogy Dinamene, egy kínai lány, akibe Camőes beleszeretett, meghalt a hajótörésben, de Ribeiro és mások szerint ezt a történetet el kell vetni. A következő alkirály, D. Antão de Noronha Camőes régi barátja volt, akivel Marokkóban találkozott. Egyes életrajzírók azt állítják, hogy hivatalos állást ígértek neki a Chaul-i kereskedelmi állomáson, de azt soha nem fogadta el. Severim de Faria elmondta, hogy a Goában töltött utolsó éveit költészettel és katonai tevékenységgel töltötte, ahol mindig bátorságról, felkészültségről és a korona iránti hűségről tett tanúbizonyságot.

Nehéz meghatározni, hogy milyen volt a mindennapi élete Keleten, azon túl, amit a katonai státuszából következtetni lehet. Bizonyosnak tűnik, hogy mindig szerényen élt, és talán egy házban lakott barátaival, „valamelyik köztársaságban, ahol a portugálok szokása volt társulni”, ahogy Ramalho idézi őket. E barátok némelyikének kultúrával kellett rendelkeznie, és így az illusztrált társaság nem hiányozhatott azokból a részekből. Ribeiro, Saraiva és Moura elismeri, hogy találkozhatott többek között Fernão Mendes Pintóval, Fernão Vaz Douradóval, Fernão Álvares do Orientével, Garcia de Ortával és a már említett Diogo do Coutóval, ami lehetőséget teremtett irodalmi vitákra és kapcsolódó témákra. Lehet, hogy előadásokat hallgatott néhány vallási főiskolán vagy intézményben is Goában. Ribeiro hozzáteszi, hogy

Az is lehetséges, hogy ezeken a találkozókon, amelyeken egyszerre vettek részt fegyveresek és irodalmárok, akik nemcsak a katonai sikerre és az anyagi szerencsére törekedtek, hanem a kultúrából fakadó hírnévre és dicsőségre is, ami a kor humanizmusának egyik nagy törekvése volt, jelen volt egy akadémia gondolata, amely Keleten – a helyi viszonyok korlátain belül – a reneszánsz akadémiák modelljét reprodukálta, mint például a Marsilio Ficino és köre által Firenzében alapított, a neoplatonikus eszméket ápoló akadémia.

Visszatérés Portugáliába

A meghívás, vagy az alkalmat kihasználva, hogy leküzdje a hazájától elválasztó távolság egy részét, nem tudni biztosan, 1567 decemberében Camőes Pedro Barreto hajójára szállt, hogy a Mozambik szigetén fekvő Sofalába menjen, ahol kormányzóvá nevezték ki, és ott várta volna a későbbi Lisszabonba tartó transzportot. A korai életrajzírók szerint Pedro Barreto áruló volt, üres ígéreteket tett Camőesnak, így két év múlva Diogo do Couto bizonytalan állapotban találta őt, amint azt az általa hátrahagyott feljegyzésben olvashatjuk:

Amikor megpróbálta folytatni útját Coutóval, Barreto kétszáz cruzados fizetésére kötelezte a költővel együtt felmerült költségei miatt. Barátai azonban összegyűjtötték az összeget, és Camőes-t szabadon engedték, aki 1570. április 7-én érkezett Cascais-ba a Santa Clara nevű hajó fedélzetén.

Utolsó éveit a Santa Ana-templom melletti ház egyik szobájában élte le, a hagyomány szerint a legméltatlanabb szegénységben, „egy rongy nélkül, hogy befedje magát”. Le Gentil ezt a nézetet romantikus túlzásnak tartotta, hiszen még mindig tarthatta a rabszolgát, Jau-t, akit keletről hozott, és hivatalos dokumentumok tanúsítják, hogy volt némi megélhetése. Miután elkeseredett az Alcácer-Quibir-i csatában elszenvedett portugál vereség miatt, ahol Sebastião király eltűnt, és Portugália elvesztette függetlenségét Spanyolországgal szemben, Le Gentil szerint pestisben megbetegedett. Kórházba szállították, és 1580. június 10-én halt meg, Faria e Sousa szerint a Santa Ana templomban lévő sekély sírba temették, Teófilo Braga szerint pedig ugyanezen kórház szegényeinek temetőjében. Édesanyja, aki túlélte őt, örökségként megkapta a nyugdíját. A Torre do Tombóban talált nyugták a költő halálának időpontját dokumentálják, bár fennmaradt egy D. Gonçalo Coutinho által írt sírfelirat, ahol tévesen 1579-ben elhunytként van feltüntetve. Az 1755-ös földrengés után, amely elpusztította Lisszabon nagy részét, megkísérelték megtalálni Camőes maradványait, de mindhiába. Az 1880-ban a jerónimosi kolostor egyik sírboltjában elhelyezett csontok nagy valószínűséggel valaki máséi.

Kortársai tanúvallomásai átlagos testalkatú, szőke hajú, sajnálkozó, jobb szemére vak, minden fizikai gyakorlatban jártas, temperamentumos emberként írják le, akinek kevéssé került a harcokba. Azt mondják, hogy katonaként nagy értéket képviselt, bátorságot, harciasságot, becsületérzetet és szolgálatkészséget mutatott, szabadidejében jó társ volt, szabadelvű, vidám és szellemes, amikor a sors csapásai nem keserítették el és nem szomorították el a lelkét. Tisztában volt azzal, hogy emberként, katonaként és költőként is érdemei vannak.

Minden erőfeszítés hiábavaló volt a múzsája végleges kilétének kiderítésére, és számos egymásnak ellentmondó javaslat született az életében jelenlévő állítólagos nőkről. Camőes maga is utalt egyik versében arra, hogy több múzsa is inspirálta őt, amikor azt mondta: „em várias flamas variamente ardia”. A feltételezett szerelmeinek nevei csak a verseiben jelennek meg, és ezért lehetnek eszményi alakok; a költő első életrajzaiban, Pedro de Mariz és Severim de Faria életrajzaiban, amelyek csak pletykákat gyűjtöttek össze „néhány szerelemről a királynő palotájában”, nem szerepelnek név szerint azonosítható hölgyek. Catarina de Ataíde idézete csak a 17. század közepén jelent meg Faria e Sousa Rimas kiadásában, az infánsnőé pedig José Maria Rodrigues kiadásában, amely csak a 20. század elején jelent meg. A dekantált Dinamene is inkább tűnik költői képnek, mint valós személynek. Ribeiro több alternatívát is javasolt a lány magyarázatára: a név talán Dona Joana Meneses (D.I.na = D.Ioana + Mene), egyik lehetséges szerelmének kriptoneve, aki útban Indiába halt meg és a tengeren temették el, Violante, Linhares grófnő lánya, akit szintén szeretett volna, amíg még Portugáliában volt, és rámutatott a Dinamene név előfordulására versekben, amelyeket valószínűleg Indiába érkezése körül írt, mielőtt Kínába ment, ahol állítólag találkozott a lánnyal. Utalt azon kutatók véleményére is, akik szerint Couto említése, az egyetlen korai utalás a kínaiakra magán a Camőes-művön kívül, hamisított, utólag került bele, és lehetséges, hogy mégis helyesírási hiba, a „dignamente” elrontása. Couto kéziratának végleges változatában a név nem is szerepel, bár ezt a kézirat eltűnésével nehéz bizonyítani.

A valószínűleg 1573 és 1575 között készült, a cikk elején illusztrált, úgynevezett „vörösre festett portré” Vasco Graça Moura szerint „az egyetlen és értékes, megbízható dokumentum, amellyel rendelkezünk, hogy megismerjük az eposz vonásait, amelyet egy hivatásos festő élethűen ábrázolt”. A portréról csak egy másolat ismert, amelyet Lafőes 3. hercegének kérésére Luís José Pereira de Resende készített 1819 és 1844 között az eredetiről, amelyet egy zöld selyemzacskóban találtak meg az Ericeira grófok palotájának tűzvész utáni törmelékében, és amely azóta eltűnt. Ez egy „nagyon hű másolat”, amely,

Szintén fennmaradt egy 1581-ben Indiában festett miniatűr, amelyet Fernão Teles de Meneses megbízásából D. Luís de Ataíde alkirálynak ajánlott fel, és amely a korabeli tanúvallomások szerint nagyon hasonlít a megjelenésére. Az 1970-es években találtak egy másik portrét is, amelyet Maria Antonieta de Azevedo készített 1556-ban, és amely a költőt a börtönben ábrázolja. Az első érem az ő képmásával 1782-ben jelent meg, az angliai Dillon báró megrendelésére, amelyen Camőes babérkoszorúval és címerrel van megkoronázva, „Apollo Portuguez” felirattal.

Az évszázadok során Camőes képét portugál és külföldi művészek számtalanszor ábrázolták metszeteken, festményeken és szobrokon, és számos emlékművet állítottak tiszteletére, kiemelkedik a lisszaboni Luís de Camőes téren 1867-ben felállított nagy Camőes-emlékmű, amelynek szerzője Victor Bastos volt, és amely hivatalos ünnepségek és népi megnyilvánulások központja. Zenei kompozíciókban is tisztelegtek előtte, képmása érmeken és érméken, valamint regények, versek és színdarabok szereplőjeként is megjelent. A José Leitão de Barros által rendezett Camőes című film volt az első portugál film, amely 1946-ban részt vett a cannes-i filmfesztiválon. Olyan híres művészek vették őt mintául munkáikhoz, mint Bordalo Pinheiro, Francisco Augusto Metrass, António Soares dos Reis, Horace Vernet, José Malhoa, Vieira Portuense és Lagoa Henriques. Róla neveztek el egy krátert a Merkúr bolygón és egy aszteroidát a főövben.

Camőes az európai reneszánsz utolsó szakaszában élt, egy olyan időszakban, amelyet számos kulturális és társadalmi változás jellemez, és amely a középkor végét és az újkor kezdetét, valamint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetet jelzi. Azért nevezték „reneszánsznak”, mert újra felfedezték és felértékelték a klasszikus antikvitás kulturális referenciáit, amelyek a humanista és naturalista eszmény felé irányították a korszak változásait, amely megerősítette az ember méltóságát, a világegyetem középpontjába helyezte, a természet par excellence kutatójává tette, és az ész és a tudomány mint a nyilvánvaló élet döntőbírái közé sorolta. Ebben az időszakban találták fel a különböző tudományos műszereket, és fedeztek fel különféle természeti törvényeket és korábban ismeretlen fizikai entitásokat; a nagy hajózási felfedezések után megváltozott a bolygó arcának ismerete is. A szellemi spekuláció és a tudományos kutatás szelleme fellendülőben volt, aminek következtében a fizika, a matematika, az orvostudomány, a csillagászat, a filozófia, a mérnöki tudományok, a filológia és a tudás számos más ága a komplexitás, a hatékonyság és a pontosság soha nem látott szintjét érte el, ami az emberi történelem folyamatos és folyamatosan bővülő, a jobb irányba mutató fejlődésének optimista felfogásához vezetett. Bizonyos értelemben a reneszánsz eredeti és eklektikus kísérlet volt a pogány neoplatonizmus és a keresztény vallás, az erosz és a karitász, valamint a keleti, zsidó és arab hatások összehangolására, és nem hiányzott belőle a mágia, az asztrológia és az okkultizmus tanulmányozása sem. Ez volt az az időszak, amikor erős nemzetállamok kezdtek létrejönni, a kereskedelem és a városok terjeszkedtek, és a polgárság nagy társadalmi és gazdasági jelentőségű erővé vált, szemben a vallás világpolitikai befolyásának viszonylagos csökkenésével.

A 16. században, abban az időben, amikor Camőes élt, az olasz reneszánsz hatása egész Európára kiterjedt. Több legjellemzőbb vonása azonban hanyatlásnak indult, különösen az európai politikai térképet megváltoztató politikai viták és háborúk sorozata miatt, amelynek során Olaszország elvesztette hatalmi pozícióját, valamint a katolicizmus kettészakadása miatt, a protestáns reformáció megjelenésével. A katolikus reakcióban megindult az ellenreformáció, újraindult az inkvizíció, és újraindult az egyházi cenzúra. Ezzel egy időben Machiavelli tanai széles körben elterjedtek, elhatárolva az etikát a hatalom gyakorlásától. Az eredmény a vallás hatalmának újbóli megerősítése volt a profán világ felett, és egy zaklatott szellemi, politikai, társadalmi és intellektuális légkör kialakulása, erős pesszimizmussal, ami kedvezőtlenül hatott a művészek által élvezett ősi szabadságra. Ennek ellenére a főreneszánsz szellemi és művészeti vívmányait, amelyek még frissen ragyogtak a szemünk előtt, nem lehetett azonnal elfelejteni, még akkor sem, ha filozófiai alapjuk az új politikai, vallási és társadalmi tényekkel szemben már nem maradhatott érvényes. Az új művészet, amely létrejött, bár a klasszicizmus forrásaiból merített ihletet, nyugtalan, szorongó, torz, ambivalens formákká alakította át azt, intellektualista drágasággal, olyan jellemzőkkel, amelyek a század dilemmáit tükrözték, és manierista stílusként határozták meg a korszak általános stílusát.

Áttekintés

Camőes produkciója három műfajra osztható: lírai, epikus és színházi. Lírai munkásságát azonnal nagy teljesítményként értékelték. Virtuozitását különösen a dalokban és az elégiákban mutatta meg, de a roundondellái sem maradnak el mögöttük. Valójában mestere volt ennek a formának, új életre keltette a glossza művészetét, spontaneitást és egyszerűséget, finom iróniát és élénk megfogalmazást kölcsönzött neki, a legmagasabb szintre emelte az udvari költészetet, és megmutatta, hogy az öröm és a nyugalom tökéletes kifejezéséhez is ért. Eposzi termése az Os Lusíadas (A Lusíádok) című művében szintetizálódik, amely a portugálok vívmányainak, nemcsak katonai győzelmeiknek, hanem az elemek és a fizikai tér meghódításának kidolgozott dicsőítése, klasszikus allegóriák visszatérő felhasználásával. A nemzeti eposz gondolata már a 15. század óta létezett a portugálok szívében, amikor a hajózás elkezdődött, de a következő században Camőesnak kellett megvalósítania. Drámai műveiben a nacionalista és a klasszikus elemeket igyekezett ötvözni.

Ha Portugáliában maradt volna udvari költőként, valószínűleg soha nem érte volna el művészetének mesteri szintjét. A katonaként és tengerészként szerzett tapasztalatai nagyban gazdagították világlátását és ösztönözték tehetségét. Ezeken keresztül sikerült megszabadulnia az udvari költészet formai korlátaitól, és az átélt nehézségek, a száműzetés mélységes gyötrelmei, a haza utáni vágyakozás kitörölhetetlenül átitatta lelkét, átragadtak műveire, és onnan kifejezett hatást gyakoroltak a portugál írók következő nemzedékeire. Legjobb versei éppen a kifejezett szenvedés őszintesége és a kifejezés őszintesége miatt ragyognak, és ez az egyik fő oka annak, hogy költészete ilyen magas színvonalon áll.

A forrásai számtalanok voltak. Elsajátította a latin és a spanyol nyelvet, és bizonyította, hogy alaposan ismeri a görög-római mitológiát, az ókori és újkori európai történelmet, a portugál krónikákat és a klasszikus irodalmat, olyan szerzőkkel, mint Ovidius, Xenophón, Lucanus, Valerius Flaco, Horatius, de különösen Homérosz és Vergilius, akiktől különböző szerkezeti és stíluselemeket, sőt néha részleteket is kölcsönzött szinte szó szerinti átírásban. Idézetei alapján úgy tűnik, hogy jól ismerte többek között Ptolemaiosz, Diogenész Laertiosz, idősebb Plinius, Sztrabón és Pomponiosz, valamint más ókori történészek és tudósok műveit is. A modernek közül ismerte Francesco Petrarca, Ludovico Ariosto, Torquato Tasso, Giovanni Boccaccio és Jacopo Sannazaro olasz termését, valamint a kasztíliai irodalmat.

Azok számára, akik a reneszánszot egy homogén, a klasszikus eszmék által megalapozott és a XVI. század végéig tartó történelmi korszaknak tekintik, Camőes pusztán és egyszerűen reneszánsz ember, de általánosan elismert tény, hogy a XVI. századot nagyrészt a manierizmusnak nevezett stiláris származék uralta, amely több ponton antiklasszikus iskola, és többféleképpen előlegezi meg a barokkot. Így több szerző számára helyesebb a Camőes-stílust manieristaként jellemezni, megkülönböztetve azt a tipikus reneszánsz klasszicizmustól. Ezt a különböző nyelvi eszközök jelenléte és a témáinak olyan megközelítése indokolja, amely nem áll összhangban az egyensúly, a gazdaságosság, a nyugalom, a harmónia, az egység és a változatlan idealizmus tanításaival, amelyek a reneszánsz klasszicizmus alapvető tengelyei. Camőes a tipikusan klasszikus kezdeti szakasz után más utakon járt, és a nyugtalanság és a dráma lett a társa. A Lusziadák során végig a politikai és szellemi válság jelei mutatkoznak, a birodalom hanyatlásának kilátása és a portugálok jellemének elmarasztalása a levegőben marad, rossz szokások és a művészetek megbecsülésének hiánya miatt elmarasztalva, olyan passzusokkal váltakozva, amelyekben lelkes bocsánatkérést tesz. Ugyancsak jellemző a manierizmusra, és még inkább a barokkra, a kontrasztok, az érzelmi elragadtatás, a konfliktus, a paradoxon, a vallási propaganda, a bonyolult beszédmód és a drágaság, sőt a groteszk és a szörnyetegek használata, amelyek közül sok közös vonás Camőes munkásságában.

Munkásságának manierista jellegét a múlttal való szakítás és a múlthoz való egyidejű ragaszkodás okozta kétértelműség is jellemzi, az előbbi egy új korszak megjelenítésében és az új itáliai költői formulák használatában, az utóbbi pedig a középkorra jellemző archaizmusok használatában nyilvánul meg. A reneszánsz és klasszicista formai modellek használata mellett a vilancete, a cantiga és a trova középkori műfajait is ápolta. Joaquim dos Santos számára költészetének ellentmondásos jellege két ellentétes előfeltevés: az idealizmus és a gyakorlati tapasztalat szembeállításában rejlik. Összekapcsolta a humanista racionalizmusra jellemző értékeket a lovagiasságból, a keresztes hadjáratokból és a feudalizmusból származó értékekkel, összehangolta a katolikus hit állandó propagandáját az antik mitológiával, esztétikai szinten felelős minden olyan cselekvésért, amely a végső eredményt materializálja, elvetve a klasszikusok számára kedves aurea mediocritas-t, hogy a fegyverforgatás és a dicsőséges hódítás elsőbbségét hirdesse.

A Lusiadok

Az Os Lusíadas a portugál eposz par excellence műfajának számít. Már maga a cím is nacionalista szándékot sugall, mivel a cím Portugália ókori római nevéből, Lusitania-ból származik. Nagyszerűsége és egyetemessége miatt a modern kor egyik legfontosabb eposza. Az eposz Vasco da Gama és a portugál hősök történetét meséli el, akik a Jóreménység-fok körül hajózva új utat nyitottak Indiába. Humanista eposz, még ellentmondásaiban is, a pogány mitológia és a keresztény látásmód összekapcsolásában, a háború és a birodalom iránti ellentétes érzésekben, a pihenés ízlésében és a kalandvágyban, az érzéki élvezetek megbecsülésében és az etikus élet követelményeiben, a nagyság érzékelésében és a hanyatlás előérzetében, a szenvedéssel és küzdelemmel fizetett hősiességben. A vers a híres versszakokkal kezdődik:

A fegyverek és a bárók, akik a nyugati luszitániai partról, Soha nem hajózott tengereken át, Még a Taprobanán is túlhaladtak, Veszélyekben és háborúkban többet ígértek, mint emberi erő, S távoli népek között új királyságot építettek, melyet oly nagyra növeltek.

A vers tíz kantusa összesen 1 102 strófát tesz ki, összesen 8 816 tíz szótagos versszakban, a nyolcadik rímet (ababababcc) alkalmazva. Egy bevezető, egy invokáció és egy D. Sebastião királynak szóló dedikáció után kezdődik a mítoszt és a történelmi tényeket ötvöző cselekmény. Az Afrika partjainál hajózó Vasco da Gamát a klasszikus istenek gyülekezete figyeli, akik megvitatják az expedíció sorsát, amelyet Vénusz védelmez, Bacchus pedig megtámad. A helyi király kérésére Vasco da Gama néhány napot pihen Melindében, és elmeséli a portugál történelem egészét, a kezdetektől az utazásig, amelyre vállalkoznak. A III., IV. és V. ének az egész eposz legjobb részeit tartalmazza: Inês de Castro epizódját, aki a szerelem és a halál szimbólumává válik, az aljubarrotai csatát, I. Mánuel király látomását, a santelmói tűz leírását, az óriás Adamastor történetét. Visszatérve a hajóra, a költő a szabadidejét arra használja fel, hogy elmesélje Anglia tizenkettőjének történetét, míg Bacchus a tengerész isteneket hívja meg, hogy pusztítsák el a portugál flottát. A Vénusz közbelép, és a hajók eljutnak az indiai Calicutba. Ott Paulo da Gama fogadta a király képviselőit, és elmagyarázta a kapitány hajóját díszítő zászlók jelentését. A visszaúton a hajósok élvezik a szigetet, amelyet Vénusz teremtett számukra, és a nimfák kegyeivel jutalmazza őket. Egyikük Portugália dicsőséges jövőjéről énekel, a jelenet pedig Thetis és Vasco da Gama világegyetemének leírásával zárul. Az utazás ezután folytatódik hazafelé.

Az Os Lusíadas című művében Camőes figyelemre méltó harmóniát teremt a klasszikus műveltség és a gyakorlati tapasztalat között, amelyet tökéletes technikai hozzáértéssel fejlesztett ki, a portugál kalandok leírásában a komoly elmélkedés pillanatai keverednek a finom érzékenység és a humanizmus pillanataival. A csaták, a természeti erők megnyilvánulásának, az érzéki találkozásoknak nagyszerű leírásai túllépnek az egész művet átható allegórián és klasszicista utalásokon, és folyékony, mindig magas esztétikai színvonalú diskurzusként mutatkoznak be, nemcsak a különösen jól megvalósított elbeszélő jelleg miatt, hanem a nyelv és a verselés művészetének minden eszközének kiváló ismerete, a stílusok széles skálájának hatékony kombinációban alkalmazott ismerete miatt is. A mű egyben komoly figyelmeztetés a keresztény királyoknak, hogy hagyjanak fel a kicsinyes rivalizálással, és fogjanak össze a muszlim terjeszkedés ellen.

A mű felépítése már önmagában is érdekes, hiszen Jorge de Sena szerint az Os Lusíadasban semmi sem önkényes. Az általa felhozott érvek között szerepelt az aranymetszés alkalmazása, a részek és az egész közötti meghatározott kapcsolat, amely az egészet ideális arányok segítségével szervezi, amelyek kiemelik a különösen fontos részeket. Sena bebizonyította, hogy az aranymetszés alkalmazása az egész műre pontosan arra a versszakra esik, amely a portugálok Indiába érkezését írja le. A szakaszt külön-külön alkalmazva a két eredő részre, az első rész tartalmazza az Inês de Castro haláláról szóló epizódot, a másodikban pedig azt a strófát, amely Ámornak a portugálok és a nimfák egyesítésére irányuló erőfeszítéseit meséli el, ami Sena számára a szerelem fontosságát erősíti az egész kompozícióban. Két másik elem adja az „Os Lusíadas”-nak a modernitást és távolítja el a klasszicizmustól: a kétség, az ellentmondás és a megkérdőjelezés bevezetése, amely ellentétben áll a klasszikus eposzra jellemző megerősítő bizonyossággal, valamint a retorika elsőbbsége a cselekvéssel szemben, a tények világát a szavak világával helyettesítve, amelyek nem mentik meg teljesen a valóságot, és metanyelvvé alakulnak, ugyanolyan bomlasztó hatással a hagyományos eposzra.

Costa Pimpão szerint nincs bizonyíték arra, hogy Camőes az indiai utazás előtt szándékozott volna megírni eposzát, bár a hősi témák már korábbi művében is jelen voltak. Lehetséges, hogy némi ihletet merített João de Barros Ázsia évtizedei és Fernão Lopes de Castanheda India portugálok általi felfedezésének és meghódításának története című művének töredékeiből. A klasszikus mitológiában minden bizonnyal már korábban is jól tájékozott volt, ugyanígy az ókori epikus irodalomban is. Úgy tűnik, a vers már 1554-ben elkezdett formálódni. Storck úgy véli, hogy az elhatározás, hogy megírja, magának a tengeri útnak a során született meg. 1568 és 1569 között Mozambikban látta őt barátja, Diogo do Couto történész, aki még mindig a művén dolgozott, amely csak 1572-ben látott napvilágot Lisszabonban.

A Lusiadák kiadásának sikere feltehetően szükségessé tette egy második kiadás megjelentetését a princeps kiadással azonos évben. A kettő számos részletben különbözik egymástól, és régóta vitatott, hogy valójában melyik az eredeti. Az sem világos, hogy a második szöveg módosításait kinek köszönhetjük. Jelenleg a szerkesztő jelét, egy balra fordított nyakú pelikánt ábrázoló, A kiadásnak nevezett, a szerző felügyelete alatt készült kiadást ismerik el eredetinek. A B kiadást azonban sokáig a princepsnek tekintették, ami katasztrofális következményekkel járt a mű későbbi kritikai elemzése szempontjából. Úgy tűnik, hogy a B kiadás később, 1584 vagy 1585 körül készült, titkos módon, 1572-es fiktív dátummal, hogy megkerüljék a korabeli cenzúra késedelmeit, ha új kiadásként adták ki, és hogy kijavítsák egy másik, 1584-es kiadás, az úgynevezett Piscos-kiadás súlyos hibáit. Maria Helena Paiva azonban felvetette azt a hipotézist, hogy az A és a B kiadás csak változatai ugyanannak a kiadásnak, amelyet a szedés után, de már a nyomtatás közben javítottak. A kutató szerint „a sajtó maximális kihasználásának igénye vezetett oda, hogy amint egy több fólióból álló nyomtatvány nyomtatása befejeződött, egy első korrektúrát készítettek, amelyet kijavítottak, miközben a sajtó folytatta a nyomást, immár a kijavított szöveggel. Voltak tehát javítatlan nyomtatott fóliánsok és javított nyomtatott fóliánsok, amelyeket megkülönböztethetetlenül csoportosítottak ugyanabban a példányban”, így az akkori sajtórendszerben nem volt két szigorúan azonos példány.

Rímek

Camőes kéziratokban szétszórt lírai munkásságát összegyűjtötték és posztumusz 1595-ben Rimas címmel kiadták. A 17. század folyamán eposzának növekvő presztízse hozzájárult ahhoz, hogy e többi költeményt még jobban megbecsüljék. A gyűjtemény redondillákat, ódákat, glosszákat, kantigákat, körmondatokat vagy variációkat, szextilusokat, szonetteket, elégiákat, ékológusokat és más rövid strófákat tartalmaz. Lírai költészete több forrásból származik: a szonettek általában a Petrarca-tól származó olasz stílust követik, a dalok Petrarca és Pietro Bembo mintájára készültek. Az ódákban a lovagi trubadúrköltészet és a klasszikus költészet hatását láthatjuk, de kifinomultabb stílusban; a hatvankettőben a provence-i hatás egyértelmű; a kerek számokban kibővítette a formát, elmélyítette a líraiságot és bevezetett egy olyan antitézisekkel és paradoxonokkal dolgozó tematikát, amely a pajtásdalok ősi hagyományában ismeretlen, az elégiák pedig egészen klasszicista jellegűek. Stanzái levelező stílusúak, moralizáló témákkal. Az écoglasok a pásztori műfaj tökéletes darabjai, amelyek Vergiliustól és az olaszoktól származnak. Lírájának számos pontján felfedezhető Garcilaso de la Vega, Jorge de Montemor, Juan Boscán, Gregorio Silvestre és számos más név spanyol költészetének hatása is, amint arra kommentátora, Faria e Sousa is rámutatott.

A Rímek első szerkesztője, Fernão Rodrigues Lobo Soropita gondossága ellenére több apokrif vers is bekerült az 1595-ös kiadásba. A következő évszázadokban számos verset fedeztek fel és tulajdonítottak neki, de nem mindig gondos kritikai elemzéssel. Ennek eredménye az lett, hogy míg például az eredeti Rhymesben 65 szonett szerepelt, addig Juromenha 1861-es kiadásában 352, Aguiar e Silva 1953-as kiadásában pedig még 166 darab. Ráadásul számos kiadás modernizálta vagy „megszépítette” az eredeti szöveget, ez a gyakorlat különösen Faria e Sousa 1685-ös kiadása után vált hangsúlyossá, és ezzel egy olyan sajátos hagyományt szült és gyökeret eresztett erről a hamisított leckéről, amely óriási nehézségeket okozott a kritikai tanulmányozás számára. Tudományosabb vizsgálatok csak a 19. század végén kezdődtek, Wilhelm Storck és Carolina Michaelis de Vasconcelos közreműködésével, akik számos apokrif művet elvetettek. A 20. század elején a munkát José Maria Rodrigues és Afonso Lopes Vieira folytatta, akik 1932-ben kiadták a Rimát egy általuk „kritikai” kiadásban, bár nem érdemelte meg ezt a nevet: Faria e Sousa leckéjének nagy részét átvette, de a szerkesztők azt állították, hogy az eredeti, 1595-ös és 1598-as kiadásokat használták. Másrészt határozottan felvetették a szöveghamisítás kérdését, amely hosszú időn át fennállt, és a felismerhetetlenségig meghamisította a verseket. Elég egy példa:

Úgy tűnik, lehetetlennek tűnik, hogy ebben a tisztogatásban végleges eredményt érjünk el. Ugyanakkor elegendő hiteles anyag maradt fenn ahhoz, hogy garantálja, hogy a legjobb portugál lírikus és a legnagyobb portugál reneszánsz költőnek számít.

Vígjátékok

Színpadi műveinek általános tartalma az Os Lusíadashoz hasonlóan ötvözi a nacionalizmust és a klasszikus ihletettséget. Ezen a területen végzett munkássága három műben foglalható össze, amelyek mindegyike a vígjáték műfajába tartozik és autó formátumú: El-Rei Seleuco, Filodemo és Anfitriőes. Szeleukosz el-király Camőesnek való tulajdonítása azonban ellentmondásos. Létezése csak 1654-ben vált ismertté, amikor megjelent a Rímek első részében Craesbeeck kiadásában, amely nem közölt részleteket az eredetéről, és kevés gondot fordított a szöveg szerkesztésére. A darab több szempontból is különbözik a másik két fennmaradt darabtól, például sokkal rövidebb (egy felvonásos) hossza, a prózai prológus megléte, valamint a szerelmi téma kevésbé mélyreható és kevésbé erudikus feldolgozása miatt. A téma, amely I. Szeleukosz Nikátor király fiának, Antiokhosznak a mostohaanyja, Stratonícia királynő iránti bonyolult szenvedélyéről szól, egy Plutarkhosz által átadott ókori történelmi tényből származik, amelyet Petrarkhosz és a spanyol népdalgyűjtemény is megismételt, Gil Vicente stílusában feldolgozva azt.

Az 1587-ben kiadott Amphitryon Plautus Amphitryonjának adaptációja, melyben Amphitryon mítoszának komikus jellegét hangsúlyozza, kiemelve a szerelem mindenhatóságát, amely még a halhatatlanokat is legyőzi, szintén a vincinniai hagyományt követve. A darab kisebb kerek szavakkal íródott, és él a kétnyelvűséggel, a rabszolga Sósia karakterének soraiban a kasztíliai nyelvet használja, hogy a groteszkig elmenő részekben rámutasson alacsony társadalmi szintjére, ami a többi darabban is megjelenik. Az Indiában komponált, Francisco Barreto alkirálynak ajánlott O Filodemo a klasszikus felosztás szerint ötfelvonásos erkölcsi komédia. A téma egy szolga, Filodemo szerelme Dionisa, annak a nemesnek a lánya iránt, akinek a házában szolgál, önéletrajzi vonásokkal. Camőes a komédiát másodlagos műfajnak tekintette, amely csak a körülmények szórakoztatásaként érdekes, de jelentős eredményeket ért el azzal, hogy a szereplők komikus jellegét átültette a cselekménybe, és finomította a cselekményt, ezzel utat mutatva a portugál komédia megújulásának. Javaslatát azonban az őt követő műfaj művelői nem követték.

Camőes munkásságának tematikus magjai

Ivan Teixeira számára, bár az Os Lusíadas nem az állam kérésére íródott, tökéletesen illeszkedett az expanziós törekvések kulturális igényeihez. Camőes hitt a korabeli Portugáliában uralkodó diskurzusban, miszerint a portugáloknak civilizációs küldetést kell teljesíteniük a világban. A szövegben ez a küldetés egyértelműen megfogalmazódik, de az ideológia nem árnyékolja be művészetét. Éppen ellenkezőleg, a költészet az, ami a Történelemnek teret ad, egy olyan teret, amelyet Camőes a költő kötelességének képzelt, hogy felfedje kortársai előtt, a múlt és a jelen dicsőségére támaszkodva, hogy magasra szárnyaljon, és a szellem szemével vizsgálja meg a jövő távoli horizontjának még nagyszerűbb kilátásait, a művészet által visszahozni a világba a kapott látomást, hogy a művészet új értelemmel töltse meg a történelmet, garantálja a történelem felsőbbrendű értelmét a történelemnek az azt méltányosan feldolgozó művészet halhatatlanságában, és ezáltal újraéleszti a portugálok lelkesedését a még nagyobb hódításokért. Ahogy Pécora Alcyr felvetette, mintha az eposz nélkül nem lehetne teljes mértékben megvalósítani a Jó a hőstettet. A nagysághoz nem elegendőek a fegyverek önmagukban, szükséges, hogy a művészetek megénekeljék azt, és ha a hős nem becsüli a művészetet, akkor erényére korlátozódik, és elveszíti a képességét a magasztos elérésére. Camőes, szerénység nélkül, tette magát, mint a hangja ennek a dal szükséges a nagyság Portugália, de megdöbbentette vádolta a hálátlanság és az igazságtalanságok elszenvedett:

Nézd, mily régen, énekelve a Te Tagusod és a Te Lusitánusod, zarándokutamra hozott a szerencse, új műveket és új károkat látva:…..A remélt pihenésekért cserébe, a babérkápolnákért, melyek engem tisztelnének, soha nem használt munkákat találtak ki nekem, melyekkel oly nehéz állapotba fektettek….. Nézd, nimfák, milyen eszközöket teremt a Te Tagusod vitéz uraknak, kik így tudják díjazni, ilyen kegyelmekkel, azokat, kik őket, énekelve, dicsőségessé teszik!”.

Azonban még a saját kárán is egyértelmű, hogy nem csupán a portugálok dicsőítése volt a célja, hanem istenítése is, akár a pozitív eredményeik ünneplésével, akár a rossz viselkedésük kijavításával. Az Os Lusíadas tehát nemcsak történelem és bocsánatkérés, nemcsak „lelemény és művészet”, hanem a szokások kritikája, etikai diktátum, összetett és néha ellentmondásos politikai program, valamint egy jobb jövő ígérete, egy olyan jövőé, amelyről még soha egyetlen nép számára sem álmodtak. A versben az ókor nagy alakjai háttérbe szorulnak a portugál férfiak által elért és elérendő eredmények mellett. A portugálok nemcsak a lelkierő, az ellenséggel szemben tanúsított fizikai bátorság, hanem a legmagasabb erények gyakorlása által válnának istenivé. Camőes számára a Lusóknak az volt a sorsuk, hogy felváltják az ősök hírnevét, mert az ő képességeik felülmúlták azokat. Még a költő által táplált ókori tisztelet sem tudta legyőzni a portugálokról mint magasztos hősökről alkotott elképzelését:

Elmúlnak a bölcs görögök és trójaiakA nagy hajózások, melyeket tettek; Elmúlnak Alexandro és TrajanusA győzelmeik híre; Énekelek Lusitania jeles kebeléről, Kinek Neptun és Mars engedelmeskedett:Elmúlnak mindazok, amiket az ókori múzsa énekel, Hogy más, magasabb értéknek örvend.

De itt látjuk Camőes politikai ideológiájának egyik paradoxonát, vagy talán óvatosságát és bölcsességét, mert míg a Lusiadák egyfelől a hódítás szellemének dicsérete, addig a Restelo Öregének hangján a portugálok „hiú mohóságának”, a „parancsnoki dicsőség” iránti vágyuknak prófétai elítélése, és „ez a hiúság, amit hírnévnek nevezünk”, valószínűleg korának egy olyan gondolatáramlatát visszhangozza, amely ellentétes volt a hajózás előfeltételeivel, „az ellenséget a kapuk előtt hagyva, mert oly messziről mész mást keresni, hogy a régi ország elnéptelenedik, meggyengül és messzire megy”. Megjelenése azzal zárul, hogy figyelmezteti a portugálokat az önhittségre, a „nagy vágyakra”, emlékeztetve arra, hogy Phaethon, „a szerencsétlen ifjú” hogyan okozta saját vesztét, amikor megpróbálta vezetni apja, Héliosz napszekerét, anélkül, hogy erre képes lett volna, és ezért Zeusz lesújtott rá, és hogyan engedett Ikarosz a kísértésnek, hogy viaszszárnyaival a Nap felé repüljön, látva, hogy azok elolvadnak, és halálosan a földre zuhan.

Camőes dalszövegeinek leggyakoribb témái közül a szerelem központi szerepet játszik, és az Os Lusíadasban is feltűnően gyakran előfordul. Koncepciójában a klasszikus tanítás, az udvari szerelem és a keresztény vallás elemei is helyet kaptak, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a testi szerelem helyett a lelki szeretetre ösztönözzenek. A klasszikusok, különösen a platóni iskola számára a szellemi szeretet a legmagasabb, az egyetlen olyan szeretet, amely méltó a bölcsekhez, és a testetlen szeretet e fajtája platóni szeretetként vált ismertté. A korabeli keresztény vallásban a testet az egyik főbűn, a bujaság forrásának tekintették, ezért mindig gyanakvással, ha nem megvetéssel tekintettek rá; bár a szerelmet annak lelki változataiban jóváhagyták, a szexuális szerelmet elsősorban a nemzés érdekében engedélyezték, a gyönyör másodlagos szinten maradt. A trubadúrköltészetből örökölte az udvari szerelem hagyományát, amely maga is platóni levezetés, amely a hölgyet egy soha el nem érhető ideális szintre helyezi, és a lovagtól makulátlan erkölcsöt és teljes alárendeltséget követel szerelmének. Ebben az összefüggésben Camőes műveiben kifejezett szerelme általában idealizált szerelem, amely nem valósul meg, és az absztrakció és a művészet szintjén fejeződik ki. Ez azonban egy olyan szerelem, amely a dualizmus csapdájába esett; egy olyan szerelem, amely miközben megvilágosítja az elmét, költészetet szül és nemesíti a szellemet, és közelebb hozza az istenihez, a széphez, az örökkévalóhoz, a tisztához és a csodálatoshoz, egyúttal olyan szerelem is, amely kínoz és rabszolgává tesz, mert lehetetlen figyelmen kívül hagyni a szeretett személy birtoklási vágyát és a test sürgetését. A költő számtalanszor keservesen panaszkodott e lehetetlen szerelmek zsarnokságára, sírva fakadt a távolságok, a búcsúzások, a vágyakozás, a kölcsönösség hiánya és a nemes gyümölcsök megfoghatatlansága miatt. Vegyünk például egy jól ismert szonettet:

A szerelem olyan tűz, amely ég, anélkül, hogy látnánk;Olyan seb, amely fáj és nem érezzük;Elégedetlen elégedettségEgy fájdalom, amely megreped anélkül, hogy fájna;Nem akar többet, mint jól akarni;Magányos az emberek között járni;Soha nem elégedett a boldogsággal;Törődés, amelyet a veszteségben nyerünk;A vágy csapdájába esni akarás;Annak szolgálata, aki nyer, a győztesnek;Hűség azzal, aki megöl minket. De hogyan tudsz barátságot okozni az emberi szívekben, ha maga a szeretet ennyire ellentétes veled?

A szerelmi idealizáció által létrehozott összes paradoxont maga a költői szerkezet hangsúlyozza, amely tele van antitézisekkel, metaforákkal, szillogizmusokkal, oppozíciókkal és inverziókkal, amelyek Cavalcante elemzése szerint

Ha a földi beteljesedés lehetetlen, akkor a szerelmesek halála is szükséges lehet, hogy a Paradicsomban egyesülhessenek. Ily módon a halál témája Camőes költészetének nagy részében kifejezetten vagy hallgatólagosan együtt jár a szerelem témájával. A szerelem azonban nem mindig dráma volt számára, és a költő képes volt kifejezni annak tisztán örömteli és nyugodt oldalát, megérintve, ahogy Joaquim Nabuco megjegyezte, az érzések egyszerűségének magját. Példaként a következő szonettet hozta fel:

A szerelmes a sok képzelet által a szeretett dologgá változik; nincs többé mit kívánnom, mert bennem van a kívánt rész. Ha a lelkem átalakul benne, mit akar a test elérni? Egyedül önmagában nyugodhat, Mert vele van egy ilyen lélek kötve. De ez a szép és tiszta Semidea, mely mint a véletlen az alanyban, Úgy igazodik lelkemhez; Gondolatban van, mint eszme; És az élő, a tiszta szeretet, melyből vagyok, Mint egyszerű anyag keresi a formát.

Mindenesetre a csalódások és az ismétlődő szenvedések ellenére Camőes számára a szerelmet érdemes volt megélni: „Könnyek lobbantják fel szerelmemet, és elégedett vagyok magammal, mert szerettelek”, és a szerelméről szóló leírásaiban bővelkednek a nagy finomságú képi képek, amelyek a nőt egy harmonikus természeti táj központi elemévé teszik, különösen a Petrarca és Garcia de Resende Cancioneiro Geral portugál pásztoréletének közvetlenebb, a klasszikus bukolicizmust idéző hagyományából származó lírájában. A szavakkal festett kép a természeti és a női szépségeket egyaránt előtérbe helyezi, és a nő gesztusainak, testtartásainak és testi mozdulatainak leírásán keresztül képes egy pszichológiai profil felvázolására, ahogyan az a következő passzusból is kiderül: „Az arc a kezében

A Camőes-szövegekben kifejezett szerelmi kettősség a nő kétféle felfogásának felel meg: az első angyali teremtmény, az imádat tárgya, szinte isteni lény, érinthetetlen és távoli. Leírása hangsúlyozza a fizikai szépség és az erkölcsi és szellemi tökéletesség közötti megfelelést. Haja arany, szája rózsa, fogai gyöngyök, egyszerű közelsége és szemlélődése mennyei ajándék. De a lélekben megélt szerelem utat enged a totalizáló érzéseknek, amelyek végül erotikus és hedonista megnyilvánulásokba is belekeverednek, azonnali élvezetre szólítanak fel, mielőtt az idő a testeket elsorvasztja, és a másik nőt, a testi nőt idézi meg. Ha a fizikai egyesülés nem történik meg, szenvedés születik, és vele együtt a világtól való elidegenedés, a zavarodottság és a „megkönnyebbülés költészete”, ahogy Soares nevezte. Camőes lírájában a gyönyör és a fájdalom polarizáló középpontja a nő, és a női alak körül forog minden szerelmi pátosz, ő az egész költői diskurzus kezdő- és végpontja. Még anélkül, hogy valaha is megnősült volna, és bár a távolból imádta múzsáit, Camőes minden valószínűség szerint megtapasztalta a testi szerelmet. Az Os Lusíadasban, túllépve a petrarchista szerelmi irodalom hagyományán, Camőes művének erotikusan legterheltebb részeit találjuk, az érzéki találkozás és a nők számos élénk, szabad, szenvedélyes és őszinte, nem ritkán intenzív líraiságban fürdő leírását. Ebben az értelemben a legmarkánsabb részek a II. énekben Vénusz portréja és felemelkedése az Olümposzra, ahol elcsábítja Jupitert, hogy a portugáloknak kedvezzen, valamint a IX. és X. énekben a Szerelmesek szigetén játszódó jelenetek. Az alábbiakban az istennő portréjának egy részletét közöljük:

Cidália dos Santos számára az erotikus felidézés hatékonysága egy voyeurista útvonal ügyes megteremtésében rejlik, amely az istennő testének kiállítását és elrejtését váltogatja, fokozatosan növekvő intenzitással és meglehetősen merész leírásokkal, még akkor is, ha a szexuális vágy fókuszának, a vulva ajkának megjelölésére metaforát használ: „a lila liliomok”. A Szerelmesek szigetének leírásában az erotikus hangulat következetesen fennmarad egy hosszú szakaszon keresztül, szintén az intenzitás növekvő sorrendjében, amely a sziget létrehozásától, a nimfák megérkezésétől és a portugálok élvezetének előkészületeitől egészen addig a pillanatig leírja, amikor a hajósok megkezdik a nimfák „vadászatát” az erdőn keresztül, és végül csatlakoznak hozzájuk a felszabadító és általános gyönyör pillanatában, amely kárpótol minden korábban elszenvedett fáradságért:

Ó, mily éhes csókok az erdőben, S mily édes kiáltások hangzottak! Mily gyöngéd simogatás, mily őszinte harag, Mily vidám nevetéssé változott! Mit költenek még reggel, s sziesztában, Hogy Vénusz gyönyörökkel lángolt, Jobb kipróbálni, mint megítélni, De megítélje, ki nem tudja kipróbálni.

A mitológiai női alakok mellett, akik a mitikus síkhoz tartoznak, túl vannak a Történelmen és mentesek az eredendő bűntől, az Os Lusíadas női látásmódja a kor általános véleményét mutatja: a nők annál magasztosabbak, minél közelebb kerülnek Mária, Jézus anyjának, a keresztény női tökéletesség végső modelljének viselkedéséhez. Ezen a normán belül a szerepük a lány, anya, feleség, háziasszony és bhakta volt, hűségesek, csendesek, alázatosak és készek lemondani saját életükről, hogy férjüket, családjukat és hazájukat szolgálják. Ebben a sorban Restelo asszonyait, Leonor Sepúlvedát és Dona Filipát dicsérik leginkább, majd Inês de Castro következik, aki, bár szerető, végül a herceg iránti hűsége, „tiszta szerelme”, finomsága, gyermekei iránti anyai aggodalma, szenvedése, vezeklése és „nyers halála” miatt kerül védelem alá. Eközben Teresát és még inkább Leonor Telest szigorúan elítélik a keresztény normáktól eltérő, a nemzetet veszélyeztető magatartásuk miatt.

Egy másik jelentős téma, amely költészetében megjelenik, a világ dolgainak mulandósága, amelyet szintén dialektikus ellentétek és más nyelvi játékok segítségével dolgoz fel. Camőes művében az emberi állapotról elmélkedik, fáradságos személyes tapasztalataiból kiindulva, amelyeket a világban visszatükröződve és megsokszorozva lát. Ezért alakult ki benne a fatalizmus érzése: a világ mulandó, jegyzi meg a költő, az ember gyenge, akarata bizonytalan és tehetetlen a sors felsőbbrendű erőivel szemben. A tenger az, ami hirtelen visszahozza a szeretett leányt, a háború és a betegség az, ami még bimbózó életeket pusztít el, a távolság az, ami elválasztja a szerelmeseket, az idő az, ami elpusztítja a reményeket, a tapasztalat az, ami ellentmond a szép álomnak, minden elmúlik, és a váratlan minden lépésnél meglepi az embert, minden elmúlik, és a váratlan minden lépésnél meglepi az embert, semmissé téve az ember és a kozmosz közötti harmónia reneszánsz perspektívájának fenntartásának minden lehetőségét – ebből következik a kiábrándulás, a kiábrándultság, amely gyakori fogalom ebben a műfajban, és amely miatt még életében megtapasztalja a halál keserűségét. Elméje elveszik a szétszórt gondolatok tengerében, és arra jut, hogy az életnek nincs létjogosultsága, és az értelmét kutatni éppoly haszontalan, mint amilyen veszélyes, mert az élet nehézségein való gondolkodás csak elmélyíti az élet fájdalmát, és nincs ereje megmenteni az embert a nyomorúságos valóságtól. A keleti hajótörés után komponált Sobre os rios que vão (más néven Sôbolos rios que vão) című híres redondilla Camőes munkásságának ezt az aspektusát illusztrálja, amelyből három strófa következik:

Miért száll le az Isteni egy emberi dologba?” „Hogy az embert Istenivé emelje” „Miért jön oly szegényen és oly kicsinyesen, Megadva magát egy zsarnok kezének?” „Miért jön, hogy embertelen halált kapjonFizetni Ádám értelmetlenségéért” „Hogyan? Ádámtól és Évától megtagadták a gyümölcsöt, amit Istenük megtiltott nekik, hogy megegyenek” „Igen, mert maga az isteni lény vette el” „És emiatt humanizálódott” „Igen. Mert okkal elrendelték: Ha az ember isten akar lenni, legyen Isten ember”.

A szerelmi kudarcoktól, az emberi lét nyomorúságától szenvedve még a születése napját is megátkozta egy pesszimizmussal és csüggedéssel teli versben. Ezzel szemben Camőes számára a hit volt a végső válasz a „világ zavaraival” szemben: a végső vigasz Istenben van. Még ha az életben igazságtalanság is uralkodik, a mennyben az embernek jutalma lesz. Lemondását és reményét is kifejezhette azzal, hogy ami „az embereknek igazságtalannak és mélynek tűnik, az Isten számára igazságos és nyilvánvaló”, és aki türelemmel fogadja a szenvedést, az nem fog további büntetést elszenvedni.

Camőes és a nyelv

Bár Camőes a modern portugál nyelv nagy példaképe, és művét esztétikai, történelmi, kulturális és szimbolikus szempontból széleskörűen tanulmányozták, Verdelho szerint viszonylag kevés tanulmányt végeztek filológiai aspektusairól, a szintaxis, a szemantika, a morfológia, a fonetika és az ortográfia területén, annál is inkább, mivel a költő fontos szerepet játszott a portugál irodalmi hagyomány rögzítésében és tekintélyének megteremtésében, amikor az ő idejében a latin az irodalmi alkotás, valamint a tudás és a kultúra átadásának magas presztízsű nyelve volt, és a spanyol, amely mindig is nyomást gyakorolt, a költő halála után nem sokkal az ibériai unió miatt komoly fenyegetést jelentett a lusitániai nyelv fennmaradására. Hernâni Cidade szerint ez azt jelzi, hogy Camőes tudatában volt nyelvi helyzetének, és tudatosan választotta a portugál nyelvet, és produkciójában erős nyelvi érdeklődés mutatkozik, érezni „a nyelvre való állandó reflexiót, a dolgok nevei, a szavak és használatuk módja iránti éles érzékenységet”… Az Os Lusíadasban például többször láthatjuk az új nyelvekkel való találkozás előtti idegenséget”.

A kevés fennmaradt autográf levelezésben ez az érdeklődés kifejezetten szerepel. A III. levélben egy barátjának mesél a lisszaboni pannonhalmiak szokásáról, akik „szavaikat mindig úgy nyirbálták, hogy azokhoz szóljanak, akik értékelik őket, amire én is nagy gondot fordítok”. Megjegyezte, hogy a parasztok rusztikus beszéde milyen megvetés tárgya volt, és festői leírást adott a poliglottizmusról, amelyet egy bordélyházban uralkodónak talált: „Ettől az áradástól megijedt néhány hölgy, és építettek egy babiloni tornyot, ahol menedéket találtak; és tanúsítom, hogy a nyelvek már olyan sokfélék, hogy hamarosan elesnek, mert ott mórokat, zsidókat, kasztíliaiakat, leóniaiakat, szerzeteseket, papokat, agglegényeket, fiatalokat és öregeket (sic) látni fogsz”. A II. levélben a költő leírta az indiai lányok nyelvét, amely olyan durva, hogy lehűtötte a romantikus hangulatot: „Borsószemnyi kanyargó nyelvvel válaszolnak neked, amely az értelem torkában reked, amely vizet vet a világ meleg mor forrására”.

Irodalmi nyelvezetét mindig is műveltnek ismerték el; már Faria e Sousa is azt mondta, hogy Camőes nem a tudatlanoknak ír. Modelljének hatása évszázadokon át nagy hatással volt a portugál nyelv fejlődésére, és sokáig az iskolákban és akadémiákon tanított standard volt, de Verdelho szerint közelebb áll a modern portugál mindennapi kommunikáció beszédéhez, mint az a portugál, amelyet például a barokk kor portugál írói vagy akár egyes kortárs szerzők használtak. A kutató számára Camőes nyelve figyelemre méltó közelséget tart fenn a nyelvi és a költői kódok között, ami egyedülálló átláthatóságot és olvashatóságot kölcsönöz neki, anélkül, hogy klasszikus forrásainak, az olasznak és a spanyolnak a háttérbe szorulását vagy összetettségének és kifinomultságának csökkenését jelentené, és így alkalmas lenne a részletes elemzésekre. Érdemes megjegyezni, hogy Camőesnak köszönhető számos latinizmus bevezetése a mai nyelvbe, mint például a légi, arany, celeuma, szorgalmas, diaphanous, kiváló, vízi, mesés, fakó, sugárzó, reciprok, hemiszférikus és sok más, ami jelentősen bővítette korának lexikonját. Baião forradalmárnak nevezte őt nemzedékének kulturált portugál nyelvével kapcsolatban, Paiva pedig a Camőes által hozott nyelvi újítások némelyikét elemezte, mondván:

Monteiro szerint a nyugati hagyomány nagy epikus költői közül Camőes a legkevésbé ismert hazáján kívül, és remekműve, a Lusziadák a legkevésbé ismert e hagyomány nagy költeményei közül. Camőes-t azonban már életében és az évszázadok során a nyugati kultúra számos nem-lousofon világnagysága méltatta. Torquato Tasso, aki szerint Camőes volt az egyetlen rivális, akitől félt, szonettet szentelt neki, Baltasar Gracián dicsérte éles eszét és szellemességét, amit Lope de Vega, Cervantes – aki Camőesban a „nyugati civilizáció énekesét” látta – és Góngora követett. Hatással volt John Milton és számos más angol költő munkásságára, Goethe elismerte kiválóságát, Sir Richard Burton mesterének tartotta, Friedrich Schlegel szerint az epikus költészetben az alkotás vezető képviselője volt, és úgy vélekedett, hogy „gyönyörű verseiben” a portugál költészet „tökéletessége” nyilvánul meg, Humboldt pedig a természet csodálatra méltó festőjeként tartotta számon. August-Wilhelm Schlegel azt írta, hogy Camőes önmagában felér egy egész irodalommal.

Camőes híre Spanyolországban kezdett elterjedni, ahol a 16. századtól kezdve számos tisztelője volt, és 1580-ban, a költő halálának évében megjelent a Lusiadák két fordítása, amelyet II. Fülöp spanyol király, aki akkoriban Portugália királya is volt, megbízásából nyomtattak ki. Luis Gómez de Tápia kiadásának címében Camőes már „híres”-ként szerepel, Benito Caldera kiadásában pedig Vergiliushoz hasonlítják, és szinte méltó Homéroszhoz. Sőt, a király a „spanyol költők hercege” megtisztelő címet adományozta neki, amelyet az egyik kiadásban le is nyomtattak. Bergel olvasatában Fülöp tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen előnyökkel jár, ha a saját céljaira felhasznál egy már kialakult kultúrát, ahelyett, hogy elnyomná azt. Portugál hercegnő fiaként nem állt érdekében a portugál identitás vagy kulturális vívmányok semmissé tétele, és előnyére vált, hogy a költőt beolvasztotta a spanyolok körforgásába, egyrészt az egyesült koronák uralkodójaként való legitimitásának biztosítása, másrészt a spanyol kultúra fényének növelése érdekében.

Hírneve hamarosan elérte Itáliát; Tasso „műveltnek és jónak” nevezte, és a Lusiadákat 1658-ban Oliveira és Paggi kétszer is lefordította. Később Tassóval társulva az olasz romantika fontos példaképévé vált. Ekkorra Portugáliában már kialakult az exegéták és kommentátorok egy csoportja, amely nagymértékben elmélyítette Camőes tanulmányozását. A Lusiadák 1655-ben érkezett Angliába Fanshawe fordításában, de ott csak egy évszázaddal később, William Julius Mickle 1776-ban megjelent költői változatával vált ismertté, amely bár sikeres volt, nem akadályozta meg, hogy a XIX. század végéig még egy tucatnyi angol fordítás jelenjen meg. Franciaországba a 18. század elején jutott el, amikor Castera kiadta az eposz fordítását, és az előszóban nem kímélte a művészet dicséretét. Voltaire kritizálta a mű bizonyos aspektusait, nevezetesen a cselekmény egységének hiányát, valamint a keresztény és pogány mitológia keveredését, ugyanakkor csodálta az újdonságokat, amelyeket más eposzokhoz képest bevezetett, és amelyek nagyban hozzájárultak a mű elterjedéséhez. Montesquieu azt állította, hogy Camőes költeményében van valami az Odüsszeia bájából és az Aeneis nagyszerűségéből. 1735 és 1874 között nem kevesebb, mint húsz francia fordítás jelent meg a könyvből, nem számítva a számtalan második kiadást és a legmarkánsabb epizódok parafrázisát. 1777-ben Pieterszoon lefordította hollandra a Lusiadákat, és a 19. században még öt, részleges mű jelent meg.

Lengyelországban a Lusziadákat 1790-ben Przybylski fordította le, és ettől kezdve szorosan beépült a lengyel irodalmi hagyományba, olyannyira, hogy műveltsége miatt a 19. században a helyi irodalmi oktatás nélkülözhetetlen eleme volt, és a lengyel kritikusok intenzíven elemezték, mivel a modern Európa legjobb eposzát látták benne. Ugyanakkor Camőes személye, zűrös életével és „meg nem értett zsenijével” példaképévé vált a lengyel romantikus és nacionalista nemzedéknek, amely – ahogy Kalewska fogalmazott – szinte úgy sajátította ki alakját, mintha álruhás lengyel lenne, és nagy hatást gyakorolt a lengyel nacionalizmus kialakulására és az ország íróinak egymást követő nemzedékeire. 1782-ben jelent meg az első német fordítás, bár csak részlegesen. Az első integrált változat 1806 és 1807 között látott napvilágot, Herse munkája, majd a század végén Storck lefordította teljes művét, és egy monumentális tanulmányt kínált: Vida e Obra de Camőes, amelyet Michaëlis fordított portugálra.

Camőes volt az egyik legerősebb hatással a brazil irodalom kialakulására és fejlődésére, és ez a hatás már a barokk korban, a 17. században elkezdett érvényesülni, amint azt a Lusiadák és az első brazil eposz, a Prosopopeia, Bento Teixeira 1601-es műve közötti hasonlóságok is mutatják. Gregório de Matos versei is gyakran a formális Camőes mintájára készültek, bár tartalmuk és hangvételük egészen más volt. Gregório azonban paródiákat, kollázsokat, közvetlen idézeteket, sőt Camőes több versének részleteit is szó szerint lemásolta, hogy megalkossa a sajátját. Gregório elindította a brazil irodalom portugál irodalomtól való megkülönböztetésének folyamatát, de nem kerülhette el, hogy ugyanakkor a camőes-i hagyomány nagy részét megőrizze. Az árkádizmus idején az újrateremtéssel párhuzamos szakítás gyakorlata folytatódott, és az Os Lusíadas hatása megjelenik Basílio da Gama O Uraguai című művében és Santa Rita Durão testvér Caramuru című művében, amelyek mind formailag, mind világnézetileg a legközelebb állnak az eredeti forráshoz. Cláudio Manuel da Costa és Tomás António Gonzaga lírája is nagymértékben Camőesnak köszönheti a munkásságát. Maria Martins Dias a kortárs brazil irodalomban is felfedezte Camőes hatását, Carlos Drummond de Andrade és Haroldo de Campos esetét említve.

A romantika idején, nemcsak Lengyelországban, mint említettük, hanem Európa számos országában, Camőes fontos szimbolikus figura volt, és életrajzának változatai népszerűvé váltak, amelyek egyfajta mártírzseniként ábrázolták őt, nehéz életet élt, és még inkább megbüntette egy olyan ország hálátlansága, amely nem tudta, hogyan ismerje el a hírnevet, amelyet szerzett neki, kiemelve azt a tényt, hogy halála abban az évben történt, amikor az ország elvesztette függetlenségét, így egyesítve mindkettőjük szomorú sorsát. Chaves értelmezésében Camőes romantikus visszanyerése egy életrajzán és legendáján alapuló mítoszt alkotott, akinek műveiben az olasz hagyomány gyönyörű képi világának elemei ötvöződtek a klasszikus hagyomány hazafias magasztosságával, és a 19. század elejétől „nagy emberi dimenziójú liberális üzenetet közvetített… egy fontos ősi irodalmi hagyomány újrateremtője és eszköze, egy megváltoztathatatlan sorsú nemzeti hős, akiben mitikus egzisztenciális pályáján, mint művében álmok, remények, érzések és emberi szenvedélyek vetültek ki”.

Hosszú ideig hírnevét leginkább csak a Lusziadáknak köszönhette, de az utóbbi évtizedekben lírai munkássága visszanyerte azt a nagyrabecsülést, amelyet a 17. századig élvezett. Érdekes módon Angliában és az Egyesült Államokban maradt fenn leginkább az a XVII. századra visszanyúló hagyomány, amely az epika és a líra között egyensúlyozott presztízse között, és a már említett Milton és Burton mellett William Wordsworth, Lord Byron, Edgar Allan Poe, Henry Longfellow, Herman Melville, Emily Dickinson és különösen Elizabeth Browning, aki életének és munkásságának nagy terjesztője volt, a tisztelői közé tartozott. Ezekben az országokban is sok kritikai irodalom született Camőesról, valamint számos fordítás.

A Camőes élete és munkássága iránti nagy érdeklődés már teret nyitott a kamonológia önálló egyetemi tudományágként való létrehozásának, amelyet 1924 óta a lisszaboni bölcsészkaron, 1963 óta pedig a São Paulo-i Egyetem filozófiai, tudományos és irodalmi karán kínálnak. A Portugál Köztársaság kormánya és a Brazil Szövetségi Köztársaság kormánya közötti kulturális megállapodás kiegészítő jegyzőkönyvével 1986-ban alapították a Camőes-díjat, amely a portugál nyelvű irodalom legmagasabb irodalmi díja, amelyet olyan szerzőknek ítélnek oda, akik hozzájárultak a portugál nyelv irodalmi és kulturális örökségének gazdagításához. A korábbi díjazottak közé tartozik Miguel Torga, João Cabral de Melo Neto, Rachel de Queiroz, Jorge Amado, José Saramago, Sophia de Mello Breyner, Lygia Fagundes Telles, António Lobo Antunes és João Ubaldo Ribeiro. Manapság, miután tanulmányozták és lefordították a Nyugat valamennyi fő nyelvére és néhány keleti nyelvre, szinte konszenzusos, hogy a Nyugat egyik legnagyobb írójának nevezik, egy szinten Vergiliusszal, Shakespeare-rel, Dantéval, Cervantes-szel és más hasonló kaliberű írókkal. Vannak olyanok is, akik az emberiség történetének egyik legnagyobb írójának tartják. A Költők Világszervezete 1999-ben Makaóban tartott ülésén tisztelgett Luís de Camőes univerzalista szellemisége előtt, és olyan szerzőként ünnepelte, aki túllépett az idő és a nemzeti korlátokon.

Kritika

Bár Camőes művészi érdemei széles körben elismertek voltak, munkássága nem volt mentes a kritikától. Viseu püspöke, Francisco Lobo azzal vádolta, hogy soha nem szeretett igazán, és ezért a szerelmet költői szépítéssel eltorzította. A kritikus számára a szerelem „nem olyan elgondolkodtató fanfárokkal és olyan affektált stílussal nyilatkozik, ahogyan azt oly gyakran teszi, vagy jobban mondva, ahogyan azt mindazokon a helyeken teszi, ahol a leginkább fel akarja magát nagyítani”. José Agostinho de Macedo kétkötetes munkájában, a Lusiadas Censura című művében megvizsgálta a verset, és feltárta a szerinte különböző hibáit, különösen a terv és a cselekmény tekintetében, de a metrikai és nyelvtani hibákat is, és kijelentette, hogy „a versből eltávolították a haszontalan oktávokat, semmivé redukálódott”. A következő passzus jól példázza kritikájának stílusát: a 14. oktávra utalva („Nem hagyják elfelejtve verseimet sem.

António José Saraiva, aki a marxizmus téziseihez igazodott, a karakterei tartalmatlanságát kifogásolta, mivel azok számára inkább sztereotípiák, mint valódi emberek, nem hús-vér hősök, és hiányzik belőlük a robusztusság és az életerő. Azt is kifogásolta, hogy az akciót mindig ezek a hősök hajtották végre, anélkül, hogy a portugál nép részt vett volna benne. Mint mondta, „az illusztris luszti mell nem más, mint egy absztrakció, amely képtelen a harcosok egymást követő hőstetteit hús-vér módon összekapcsolni”, mert hiányzik belőlük a külső jellemzés és, a szerző, a széleskörű történelmi látásmód, a történelmet a fegyverek hőstetteire redukálva. Hozzátette, hogy Camőes nem határolta el magát eléggé a lovagi eszménytől ahhoz, hogy képes legyen kritizálni azt, „ami őt abba a helyzetbe hozza, hogy egy kicsit olyan Quijote-nak tűnik, aki az irodalmat a másik befektetett (óriásokkal szemben) az óriásoknak teszi meg”, ami korához való rossz alkalmazkodásáról és ideológiai ellentmondásokba való beleeséséről tanúskodik. Helgerson ugyanebben a szellemben a Lusiadákat az arisztokrácia értékeinek újbóli kinyilvánításaként értékelte, a nemzet érdemeit egyetlen társadalmi osztálynak tulajdonítva, és úgy vélte, hogy az eposzi feldolgozás nincs összhangban a portugál tengeri felfedezések általános céljaival, amelyek nagyrészt tisztán kereskedelmi jellegűek voltak, belső ellentmondásokat generálva az ideológiai terepen és a történelmi tényeket elferdítve.

Több más szerző is úgy tekintette a Lusiadákat, mint propagandadarabot és a portugál kolonializmus fejlődésének illusztrációját, amely megmutatja, hogy a kultúrák közötti találkozásokat túlságosan gyakran agresszív és ragadozó módon oldották meg, és olyan diskurzust hozott létre, amely a portugálokat isteni kiválasztottsággal dicsőítette, és elősegítette az ellenreformáció vallási imperializmusának erőszakosságát, amelynek aktív eszközei voltak, amint az Camőes hangján a mórok ismételt elítélésében is megmutatkozik. Ezek a szerzők azt mondják, hogy a Camőes által szentesített felsőbbrendűség mítosza, amikor a portugál állam használta, nemcsak akkoriban, hanem hosszú távon is káros következményekkel járt az összes portugál gyarmatra nézve, amelyek a közelmúltban is láthatóak, különösen az afrikai gyarmatokkal kapcsolatos elnyomó hivatalos politikában, amely a huszadik században, Salazar diktatúrája alatt volt érvényben. E nézeteket összefoglalva Anthony Soares azt mondta, hogy az Os Lusíadasban a diskurzus erőszakossága „előkészítette az utat a fizikai erőszak számára, amelyre a portugál gyarmatbirodalom identitása épült”, problematizálva a modern portugál nemzeti identitás jövőjét is. Természetesen a Portugál Birodalom gyarmatainak autochton irodalma kezdetben nem tudott nem igazodni ehhez az ideológiához, de ahogy Eduardo Romo rámutatott, a posztkoloniális termelést az a törekvés jellemezte, hogy egyértelműen megkülönböztesse magát a metropolisz kulturális modelljétől, és a függetlenségért folytatott küzdelmeket mesélje el, saját identitást keresve ezeknek az új nemzeteknek. A feminista kritikusok Camőes munkásságát még mindig a hegemón diskurzusok szféráján belül, a fallokratikus ideológiák továbbélésének elemeként értékelték. Stephen Gray dél-afrikai író azt állítja, hogy Adamastor alakja, a titán, aki a Lusiadákban a Viharok fokát testesíti meg, a Dél-Afrikában a fehér felsőbbrendűség alapjául szolgáló rasszista mitológia gyökere. Másfelől Camőes-t több író is megvédte ezekkel a támadásokkal szemben, mondván, hogy eposzának jelentése személyes értelmezéstől függően nagyban változhat, hogy a szerző ugyanebben a művében kifejezte kételyeit a hódítással kapcsolatban, és hogy Camőes nem hibáztatható azért, hogy hazája szimbólumává emelték és politikai eszközként használták.

Portugál nemzeti szimbólum

Camőes és művének a portugál nemzet szimbólumaként való azonosítása – ahogyan Vanda Anastácio véli – úgy tűnik, II. Fülöp spanyol király kettős monarchiájának kezdetétől datálódik, mert nyilvánvalóan az uralkodó megértette, hogy a portugálok feletti uralma legitimitásának biztosítása érdekében folytatott politikájának részeként érdeke, hogy presztízsét növelje, ami indokolja, hogy 1580-ban a salamancai és az alcalá de henaresi egyetemek elrendelik a Lusiadák két kasztíliai nyelvű fordításának nyomtatását, anélkül, hogy azokat egyházi cenzúra alá vetné. Camőes azonban különösen fontos lett Portugáliában a XIX. században, amikor – ahogy Lourenço, Freeland, Souza és más szerzők is megállapították – az Os Lusíadas a helyi romantika néhány képviselője, például Almeida Garrett, Antero de Quental és Oliveira Martins által újraolvasott és mitizálódott, és a történelem és az ország számára fenntartott sors szimbólumává vált. Még a költő életrajzát is átdolgozták és elrománosították, hogy az érdekeiket szolgálják, és a korabeli népi képzeletbe messianisztikus vonásokat vittek be róla. E mozgalom fő célja az volt, hogy ellensúlyozza a dicsőséges napok iránti nosztalgiát és azt az akkoriban uralkodó felfogást, hogy Portugália Európa perifériáján helyezkedik el, valamint hogy történelmének pozitívabb értelmet adjon, és új távlatokat nyisson a jövőre nézve.

Ez a tendencia a költő halálának háromszázadik évfordulója alkalmából 1880. június 8-10. között tartott megemlékezéseken érte el csúcspontját. Egy olyan válságos pillanatban, amelyet Portugália élt át, amikor a monarchia legitimitása megkérdőjeleződött, és erőteljes követelések hangzottak el a demokrácia iránt, a költő alakja a politikai ügy középpontjába került, és a portugál értékek újbóli megerősítésének okává vált a pozitivista ideológiai háttér előtt, a társadalom különböző szegmenseit tömörítve, ahogyan azt az újsághírek összefoglalták: „Camőes centenáriuma ebben a történelmi pillanatban és a lelkek válságában a nemzeti újjászületés jelentőségével bír”… „Fenséges az egyetértés Európa legmagasabb intelligenciáinak tudományos következtetései és a néplélek intuíciója között, amely Camőesban egy egész irodalom képviselőjét és a nemzetiség szintézisét találja meg…”… „A nemzet minden élő ereje egyesült ebben a nagy tisztelgésben annak az embernek az emléke előtt, akinek a lelke a portugál lélek nagy szintézise volt”. Az ünnepségeket szervező bizottságot a „Közmegváltás Bizottságának” nevezték el. Több kritikus tanulmány látott napvilágot akkoriban, köztük külföldi tanulmányok is, és az utcai buli hatalmas tömegeket vonzott. A háromszázadik évfordulót Brazíliában is hasonló lelkesedéssel ünnepelték, számos városban tanulmányok megjelentetésével és ünnepségekkel, amelyek elárasztották az értelmiségi köröket, és ürügyet szolgáltattak a két ország közötti kapcsolatok szorosabbá tételére. Több más országban is beszámoltak a dátumról és megemlékeztek róla.

Az Estado Novo alatt ez az ideológia lényegében nem sokat változott, csak az értelmezés formájában. A váté és mesterműve az állami konszolidáció propagandisztikus eszközeivé váltak, és elterjedt az az elképzelés, hogy Camőes nemcsak nemzeti szimbólum, hanem olyan szimbólum, amelynek jelentése annyira sajátos a portugál érzékenység számára, hogy azt csak maguk a portugálok érthetik meg. A sors iróniája, hogy ez a megközelítés előre nem látott ellentétes hatásokat váltott ki, és ugyanez az állam, különösen a második világháború után, arra panaszkodott, hogy a nemzetközi közösség nem érti Portugáliát.

Három évvel az 1974-es áprilisi forradalom után Camőes-t nyilvánosan összekapcsolták a tengerentúli portugál közösségekkel, halálának napját „Portugália, Camőes és a portugál közösségek napjává” nyilvánítva, hogy feloldják a gyarmatosító országként megjelenő portugál képet, és új nemzeti identitástudatot teremtsenek, amely magában foglalja a világszerte szétszóródott portugál emigránsokat is. Ezt az új ideológiát az 1980-as években a Camőes és a nemzeti identitás című, a Nemzeti Sajtó által kiadott kötet, amely a nemzet fontos közéleti személyiségeinek nyilatkozatait tartalmazza, megerősítette. Nemzeti szimbólumként a mai napig megmaradt, és hatalmának további bizonyítéka, hogy 1992-ben a Portugál Nyelv és Kultúra Intézetéből Camőes Intézet lett, amely az Oktatási Minisztérium irányítása alól a Külügyminisztérium alá került.

Camőes a 17. század óta hatással volt a portugál irodalom fejlődésére, és ma is számos kortárs író számára referenciapont, mind formai és tartalmi szempontból, mind pedig azáltal, hogy maga is más irodalmi és dramaturgiai produkciók szereplőjévé vált. Vasco Graça Moura a portugál történelem legnagyobb alakjának tartja, mivel ő volt a modern portugál nyelv megalapítója, mivel úgy értette meg korának nagy irányzatait, mint senki más, és mivel a szó révén sikerült formát adnia a nemzeti identitás érzésének, és ennek az identitásnak a szimbólumává válnia, olyan üzenetet közvetítve, amely ma is élő és aktuális. És ahogy Iolanda Ramos kijelentette

Cikkforrások