Arthur Fellig
gigatos | február 23, 2022
Összegzés
Ascher Fellig, később Usher Fellig, majd angolosított nevén Arthur Fellig, ismertebb álnevén Weegee, született 1899. június 12-én a galíciai Złoczówban és meghalt 1968. december 26-án New Yorkban, amerikai fotós és fotóriporter, aki az éjszakai életről, különösen kedvenc városáról, New Yorkról készített fekete-fehér fotóiról volt híres.
Első lépések
Ascher Fellig (akinek keresztneve később Usher lett) 1899-ben született a galíciai Złoczówban, egy kisvárosban (Shtetl) a Lviv és Ternopil közötti úton, Lemberg közelében, az akkor az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező, ma Nyugat-Ukrajnához tartozó régióban.
1910-ben családja csatlakozott Bernard Fellighez, az apához, aki nem sokkal Ascher születése után vándorolt ki az Egyesült Államokba. Ellis Islandre érkezésekor a fiú nevét Arthurra változtatták. Apja, aki rabbi, feleségével, Arthurral és három testvérével New York nincstelen Lower East Side-ján él. 1914-ben, amikor még nyolcadikos volt, Arthur otthagyta az iskolát, hogy számos alkalmi munkával (autókereskedő, cukrász stb.) anyagilag támogassa családját.
Egy nap egy utazó fényképész lefényképezte az utcán. Ez a találkozás volt a kiváltó ok, ami miatt a fotográfiát választotta hivatásul. A fiatalember vett egy használt fényképezőgépet, és elkezdte lefényképezni a vasárnapi ruhás gyerekeket, hogy a lenyomatokat gazdag családoknak ajánlja fel.
1917-ben úgy döntött, hogy elhagyja a családi házat, mert nem volt hajlandó elfogadni apja megalkuvást nem ismerő zsidóságát. Ebben az időszakban Weegee a vasútállomásokon vándorolt menedékhelyről menedékhelyre, meleg alvóhelyet keresve.
Szakmai karrier
1918-ban, többszöri próbálkozás után Weegee a Ducket & Adler fotóstúdióban kapott munkát. Ez az új munka lehetővé tette számára, hogy a laboratóriumban töltse az idejét, és megtanulja a nyomdai technikákat.
Néhány év elteltével az ügynökség felajánlotta neki, hogy főállású fotós lesz. Weegee elfogadta, de nem örült annak, hogy a fotói az ACME Newspictures tulajdonába kerültek, és hogy a nevét soha nem társították az általa készített képekhez. Mindig tart egy írógépet a Chevrolet csomagtartójában, hogy azonnal aláírhassa a fényképeit. Nem bírja elviselni, hogy nem ő a munkája kizárólagos tulajdonosa.
Életének ebből az időszakából örökölte volna azonban a fotós becenevet. Álnevének eredete bizonytalan.
1935-ben Weegee végül szabadúszó fotós lett, és az amerikai sajtónak dolgozott.
Abban az időben az Egyesült Államokban a sajtó többet követelt a fotósoktól az egyszerű dokumentarista megközelítésnél. A fotóriporterek feladata az volt, hogy az amerikai társadalom valóságát a lehető legközelebb megörökítsék az eseményekhez, a legmédiaigényesebb és a legprózaibb eseményekhez egyaránt. A fotóművészeti alkotásoknak az amerikai élet sokrétűségét kell megmutatniuk a különböző helyszínekről és kulturális közegekről (éjszakai élet, politikai találkozók, népi miliő stb.) készült képek révén. Ez a funkció lehetővé teszi a fotós szakmai és független figurájának emancipációját, és tevékenységének szoros összekapcsolását az újságírással. Azt írja:
„Az én esetemben nem vártam arra, hogy valaki munkát adjon nekem, vagy bármi ilyesmit, hanem magamnak teremtettem munkát – szabadúszó fotós lettem. És amit én tettem, azt bárki más is megteheti. Én csak a következőt tettem: elmentem a manhattani rendőrkapitányságra, és két éven át rendőrkártya vagy bármilyen azonosító adat nélkül dolgoztam. Amikor egy történet érkezett a rendőrségi távírógépen, odamentem. Az elképzelés az volt, hogy a képeket eladják az újságoknak. És természetesen olyan történetet választottam, ami jelentett valamit.”
Weegee kedvenc terepe New York, és különösen annak éjszakai élete, annak emblematikus helyszínei (kabaré, étterem, éjszakai klub, Metropolitan Opera…), valamint mocskos vagy tragikus eseményei (bűntények, balesetek, vízbefulladások, tűzesetek…). A fotós művészete – saját szavaival élve – abban áll, hogy „megmutatja, hogyan élnek az emberek egy tízmilliós városban teljes magányban”.
Weegee kezdetben éjfél körül kezdi éjszakai kirándulásait, amikor a manhattani rendőrőrsre megy. Megvárja, amíg a hírek eljutnak a rendőrségi átírókhoz, majd elmegy az események helyszínére, hogy lefényképezzék. Weegee, akit ez a módszer arra kárhoztat, hogy mindig túl későn érkezik, vesz egy autót (Chevrolet Chevy Coupe), egy hordozható rövidhullámú rádiót és egy sajtóigazolványt, hogy a lehető legjobban kihasználja a rendőrséggel való kapcsolatait és autonómiát szerezzen.
1938-ban „Weegee, a híres” volt az első és egyetlen fotós, aki kiváltságot kapott a rendőrségi rádióval való kapcsolattartásra. Ez lehetővé tette számára, hogy a rendőrséggel egy időben, sőt, még előttük is kiérkezzen a bűncselekmények, balesetek, tűzesetek és öngyilkosságok helyszínére. Recsegő villanásai még forró jeleneteket örökítenek meg, ahol a hátrahagyott nyomokat a rendőrség munkája nem takarítja el és nem állítja vissza a hétköznapok bizonyos normalitásába; vér folyik a járdán, a bűnügyi fegyverek a földön hevernek, füst tölti meg az utcák légkörét, a kormánykerék még a baleset áldozatainak kezében, a cipő még a kerekek alatt, az érzelmi megrázkódtatások a fotókon nyomot hagynak. Azt mondja, megpróbálja „humanizálni a riportokat”.
Weegee eseményenként 5 dollárért az éjszakákat az autójában tölti, és bárhol alszik, hogy reagálni tudjon az eseményekre. Autójának elrendezése aprólékosan megtervezett. A csomagtartóban fotólaboratóriumot, számos, lemezekkel előre feltöltött fényképezőgépet, valamint vakuizzók készletét és egy írógépet is elhelyezett, hogy aláírhassa a képeit. Hogy lépést tartson az éjszaka hektikus tempójával, Weegee-nél van szalámi, egy üveg kóla, egy doboz szivar és egy tartalék öltöny is. A fotós laza ruházatot visel, sok cipzáras zsebbel, hogy a felszereléséhez szükséges dolgokat magával vihesse, és elkerülje, hogy a fényképezőgép különböző alkatrészei rossz helyre kerüljenek. Weegee az autóját és minden professzionális felszerelését a „szárnyainak” tekinti. Weegee nagyon hűséges a felszereléséhez. Általában egy Speed Graphic 4×5-öst használ, f
Éjszakája általában akkor ér véget, amikor a lemezek előhívása után reggel hat óra előtt elmegy a különböző újságok szerkesztőségébe, hogy a nyomatai bekerülhessenek a nap első számaiba. Ez a munkamódszer bizonyos szabadságot és autonómiát biztosít számára a fotók és riporttémák kiválasztásában. Fő ügyfelei közé tartozik a Herald Tribune, a Daily Mirror, a New York Daily News, a Life, a Vogue és a Sun.
Ezzel az autonómiával Weegee segített megvilágítani az amerikai társadalom egy kevéssé ismert aspektusát a két világháború közötti nagy gazdasági világválság idején. New York egyre zsúfoltabbá vált, a nyarak forróak, a telek hidegek voltak, kevés volt a munkahely, és a bűnözés egyre nőtt. Ezek a vázlatok nem az amerikai történelem újraírását jelentik, hanem Weegee munkássága által inspirált témákat. Weegee, aki kedveli a hátrányos helyzetűeket és a nyomorban élő csavargókat, akik nyomorúságos menedékhelyeket létesítenek és nyomornegyedekben élnek, szereti azt mondani, hogy nincsenek gátlásai, és a fényképezőgépének sincsenek.
Weegee csak a pillanatfelvételben és a mindennapi életből még forró drámai jelenetek rögzítésében hisz. Áldozatokat, elkövetőket, rendőröket, szemtanúkat és járókelőket fotóz, így teremtve újra az amerikai álom simaságát kiemelő mindennapi jelenetek freskóját. Weegee munkájának ez az olvasata nem áll ellentétben a korszak fotográfiai munkásságával. Éppen ellenkezőleg, ez a fotóriport születésének része, amely a valósághoz a lehető legközelebb akar kerülni, és mindent megtesz küldetésének teljesítése érdekében. Míg más fotósokat az amerikaiak életkörülményeinek (elnéptelenedett vidék, gyári munkások stb.) vizuális megörökítését célzó nemzeti programok támogatták, Weegee az autonómiát részesítette előnyben, amely lehetővé tette számára, hogy megválassza fotótémáit, amelyek az újságszerkesztők részéről erős médiavisszhangot váltottak ki.
Pályafutása során Weegee kétértelmű figurává vált, sokféle személyiséggel, és egyesek gyakran kritizálták, mint kukkolót, aki polgártársai szerencsétlenségét fotózta. Ennek a kétértelműségnek a bizonyítékaként egyesek a szenzációhajhász bulvárfotózás egyik előfutárának tartják, ugyanakkor munkásságáért hivatalos intézményektől (1943-ban a New York-i Museum of Modern Arttól) kapott művészi elismerést. A kétértelműség abból a helyből is ered, amelyet Weegee a halálnak, annak környezetének, körülményeinek és hatásainak ad, amint azt egyik első, a helyi Fotóliga által 1941-ben rendezett fotókiállítása, a Murder is my Business (A gyilkosság az én dolgom) is bizonyítja.
1957-ben, miután cukorbetegségben szenvedett, összeköltözött Wilma Wilcoxszal, egy kvéker szociális munkással, akit az 1940-es évek óta ismert, és aki gondoskodott róla, majd a munkájáról.
1959-ben meghívták előadókörútra a Szovjetunióba, dolgozott Franciaországban, Angliában és Belgiumban is, de végül visszatért szülővárosába, New Yorkba, ahol véget vetett életének.
Weegee 1968. december 26-án halt meg egy agydaganat szövődményei következtében.
Kapcsolódó tevékenységek és populáris kultúra
Weegee a 16 mm-es filmezésben is részt vett. 1946-tól 1960-ig Hollywoodban dolgozott színészként és bűnügyi filmek technikai tanácsadójaként. Megjelent Stanley Kubrick Doktor Strangelove című filmjének stáblistáján is, ahol Peter Sellers főszereplő akcentusa állítólag közvetlenül Weegee akcentusát idézte. Howard Franklin 1992-es filmjében, a The Public Eye-ban Joe Pesci egy fotóst játszik, aki a rendőrségi rádióra hangolva dolgozik. Ezt a karaktert közvetlenül Weegee élete ihlette.
Az 1960-as években Weegee beutazta Európát, és különböző fotóformátumokkal (panorámaképek, torzítások) és műfajokkal (aktfotók) kísérletezett, különösen a Daily Mirror számára. Andy Warhol azt mondja, hogy Weegee munkássága hatással volt rá, de elsősorban az 1930-as években készült munkáira utal.
George Michael brit énekes Listen without Prejudice, Vol. 1 című 1990-es albumának borítója egy 1940-es Weegee-fotó.
Dario Argento rendező szerint a Harvey Keitel által a Két gonosz szem című film 1990-es részében játszott fotóst Weegee ihlette.
Az X-akták 1999-es epizódja, a Tithonus, egy „Alfred Fellig” nevű személyről szól, akit azért vizsgálnak, mert még a mentőszolgálat kiérkezése előtt lefényképezi a tetthelyeket.
A 2014-es Nightcrawler című filmet is Weegee ihlette.
Külső hivatkozások
Cikkforrások
