Gaugamélai csata
gigatos | március 13, 2022
Összegzés
A gaugamelai csatát (ógörögül: Γαυγάμηλα, Gaugámēla), más néven arbelai csatát Nagy Sándor vívta III. Dareiosz Akhaimenida Birodalma ellen. Kr. e. 331. október 1-jén a makedón király parancsnoksága alatt álló Korinthoszi Liga serege összecsapott III. Dareiosz perzsa seregével Gaugamela közelében, a mai iraki Moszul városának közelében. Bár súlyos túlerőben volt, Sándor győzedelmeskedett, mivel taktikai fölénye és jobban kiképzett hadserege volt. Ez a hellén szövetség döntő győzelme volt, és az Akhájmenida Birodalom bukásához vezetett.
A gaugamelai csatáról szóló két fő forrás Arrianus művei (kevésbé fontosak Diodorus Siculus (Történelmi könyvtár) és Plutarkhosz (Sándor élete) művei). Mindezek a történetírók több évszázaddal Sándor ázsiai hadjárata után éltek: Diodórusz a Kr. e. 1. században, Arrianus és Plutarkhosz a Kr. u. 1. és 2. század között, Rufus pedig a Kr. u. 3. században írhatott. Nyilvánvaló, hogy ezek a történetírók Sándor korában keletkezett, de mára nagyrészt elveszett forrásokból merítették elbeszéléseiket.
Az ókori görög nyelv egyik legkorábbi könyve az olinthoszi Kallisthenészé (más kortárs, de nyilvánvalóan encomiasztikus jellegű művek: Alexandrosz története, amely legalább két könyvből áll, a lampsacusi Anaximenészé és Onesicritosz (bizonytalan című) műve, aki Alexandrosz szolgálatában kormányos volt.
Ezeket a korai munkákat Nearchus (Kr. e. 4. század vége) és Aristobulus (Kr. e. 3. század) írásai követték, amelyek Arrianus munkájának elsődleges forrásául szolgáltak. Alexandriai Klitarkhosz (Kr. e. 310 körül) tizenkét könyvből álló művét Diodórosz és Rufusz különböző módon használja majd fel. Mindezek a művek makedónbarát jellegűek, kivéve Kardiai Hieronymus (Kr. e. 3. század) művét, aki, bár a túlzásoktól mentes és az olvasó meghökkentését célzó elbeszélésrendszert részesíti előnyben, meglehetősen távol marad a többi történetíró elbeszélésmódjától. Ezért nagyon nehéz hűen rekonstruálni az eseményeket, a katonák számát és a csatában elszenvedett veszteségeket, amelyeket nagyban befolyásolnak az ókori történetírók által adott részleges szűrők.
Kr. e. 333 novemberében III. Dareiosz vereséget szenvedett Alexandrosz ellen az izsusi csatában, aminek következtében feleségét, anyját és két lányát, II. sztatírát és Dripetidészt elfogták. A perzsa császár ezután Babilonba vonult vissza, ahol újjászervezte az előző csatából megmaradt seregét. Az Issusnál aratott győzelemmel Alexandrosz ellenőrzése alá vonta Kis-Ázsia déli részét. A januártól júliusig tartó türoszi ostromban aratott győzelmét követően Alexandrosz ezt követően Levante fölött is megszerezte az ellenőrzést. A gázai győzelem után a még harcképes perzsa csapatok száma olyannyira lecsökkent, hogy az egyiptomi perzsa szatrapa, Mazakész, inkább békésen megadta magát Alexandrosznak.
Tárgyalások Dario és Alessandro között
Dareiosz diplomáciai úton próbálta lebeszélni Alexandert arról, hogy további támadásokat indítson birodalma ellen. Az ókori történetírók több beszámolót is közölnek a makedónokkal folytatott tárgyalásairól, amelyek három tárgyalási kísérletként foglalhatók össze.
Justinus, Arrianus és Quintus Curtius Rufus történetírók arról számolnak be, hogy Dareiosz az issusi csata után levelet küldött Alexandrosznak. A levélben arra kérte, hogy vonuljon vissza Ázsiából és engedje szabadon foglyait. Curtius és Justinus szerint a perzsa császár váltságdíjat ajánlott fel foglyaiért, míg Arrianus nem tesz említést váltságdíjról. Curtius a levél hangnemét sértőnek minősíti. Sándor elutasította a követeléseit.
Tirusz elfoglalása után egy második tárgyalási kísérletre is sor került. Dareiosz felajánlotta Alexandrosznak, hogy feleségül veszi lányát, Sztatírát, és a Halisz folyótól nyugatra fekvő összes területet. Jusztinusz kevésbé pontos, és anélkül, hogy egy konkrét leányt említene, Dareiosz királyságának egy meg nem határozott részéről beszél. Diodorus Siculus is említi a Halys folyótól nyugatra fekvő összes terület felajánlását, valamint egy barátsági szerződést és nagy összegű váltságdíjat a foglyokért. Diodórosz az egyetlen ókori történetíró, aki beszámol arról, hogy Sándor elrejtette ezt a levelet, és barátainak és tanácsadóinak egy hamisított levelet adott át, amely kedvezőbb volt a háború folytatásához fűződő érdekei szempontjából. Sándor ismét elutasított minden megállapodást, és üres kézzel küldte vissza a perzsa követeket.
A második tárgyalási kísérlet kudarca után Dareiosz újabb csatára készült. Sándor Egyiptomból való távozása után azonban egy harmadik és egyben utolsó tárgyalási kísérletet tett. Darius harmadik ajánlata ezúttal sokkal nagylelkűbb volt. Megdicsérte és megköszönte Alexandrosznak, hogy így bánt anyjával, Sziszgambiszzal, és felajánlotta neki az Eufrátesztől nyugatra fekvő összes területet, az Akhaimenida Birodalom társuralmát, egyik lányának kezét és 30 000 talentum ezüstöt. Diodórusz beszámolója szerint Sándor ezt az ajánlatot tette barátainak. Parmenion volt az egyetlen, aki felszólalt, és azt mondta: „Ha én Sándor helyében lennék, elfogadnám a felajánlottakat, és szerződést kötnék”. Mire Sándor nyilvánvalóan így válaszolt: „Akkor én is így tennék, ha Parmenion helyében lennék. Sándor ismét visszautasította Dareiosz ajánlatát, azzal érvelve, hogy Ázsiának csak egy királya lehet. Felszólította Dareioszt, hogy adja meg magát neki, vagy találkozzon vele csatában, hogy eldöntsék, ki legyen Ázsia egyedüli királya.
Más történetírók leírásai a harmadik tárgyalási kísérletről hasonlóak Diodórosz beszámolójához, de a részletekben eltérnek. Diodórusz, Curtius és Arrianus azt írja, hogy követséget küldtek, nem pedig levelet, ahogyan azt Jusztinosz és Plutarkhosz állítja. Plutarkhosz és Arrianus szerint a foglyokért felajánlott váltságdíj 10 000 talentum volt, de Diodórusz, Curtius és Justinus 30 000 talentumot említ. Arrianus azt írja, hogy erre a harmadik kísérletre Türosz ostroma alatt került sor, míg más történészek a második kísérletet a tárgyalásokra teszik. A diplomácia kudarca miatt Dareiosz úgy döntött, hogy újabb csatára készül Alexandrosz ellen.
Az izsusi csatát követő két év alatt Sándor elfoglalta a Földközi-tenger partvidékét Föníciától Egyiptomig, ahol felkentette magát fáraóvá.
Az egyiptomi közigazgatás rendezése után Sándor Kr. e. 331 tavaszán visszatért Tíruszba. Ezután Szíriából a Perzsa Birodalom középső részébe nyomult előre, és Kr. e. 331 júliusában vagy augusztusában elérte Tapsacust. Arrianus beszámol arról, hogy Dareiosz a szatrapát, Mazeót bízta meg az Eufráteszi gázló őrzésével Tapsacus közelében, 3000 fős lovassággal, köztük 2000 görög zsoldossal. Sándor seregének közeledtével elmenekültek, és sikerült átkelniük a folyón anélkül, hogy ellenállásba ütköztek volna.
Sándor vonulása Mezopotámián keresztül
A folyón átkelve két lehetséges útvonal volt Mezopotámián keresztül: az egyik közvetlenül Babilonba vezetett, míg a másik először északra, majd a hegyeken átkelve vissza délre, ugyanarra a célállomásra.
Dareiosz ötlete az volt, hogy ellenfelét arra kényszerítse, hogy csatlakozzon hozzá a csatára kijelölt síkságon. Ott kihasználhatta számbeli fölényét, és közben rávehette Alexandert, hogy ne válassza a Babilonba vezető közvetlen utat, ami megakadályozta volna a csatát. A perzsa hadsereg egy részét ezért a területre küldték, hogy megakadályozzák a makedónok hídépítését, míg Mazeo néhány ezer emberrel megakadályozta, hogy Alexandrosz serege rossz útvonalon haladjon.
Az Eufrátesz folyón való átkelés után Alexandrosz mindenképpen az északi útvonalat követte, ahelyett, hogy a délkeleti útvonalat választotta volna, amely közvetlenül Babilonba vezetett volna. Ennek során az Eufrátesz folyását és Örményország hegyeit balra tartotta. Az északi útvonalon könnyebb lett volna takarmányt és élelmiszert szerezni, és nem volt olyan forró, mint a közvetlen útvonal. Amikor perzsa felderítőket fogtak el, azok elmondták a makedónoknak, hogy Dareiosz a Tigris folyó előtt táborozott, még nagyobb sereggel, mint amekkorával Kilikiában szembeszállt, hogy megakadályozza Sándor átkelését. A makedónok valójában védtelenül találták a Tigrist, és sikerült átkelniük rajta, bár nagy nehézségek árán.
Diodórusz másként számol be erről, és azt állítja, hogy Mazeónak csak meg kellett akadályoznia, hogy Sándor átkeljen a Tigrisen. Mazeus azonban nem foglalkozott volna a védelmével, mert az erős sodrás és a folyó mélysége miatt átjárhatatlannak tartotta. Továbbá Diodórusz és Curtius Rufus felidézi, hogy Mazeusz a felperzselt föld taktikáját alkalmazta abban a térségben, ahol Sándor seregének át kellett vonulnia, hogy megakadályozza a makedónok élelemellátását. Ezért felégette a mezőket és a városokat, de az utánpótlás még mindig lehetséges volt a folyó gyors szállításával.
Miután a makedón sereg átkelt a Tigrisen, holdfogyatkozás következett be. Sándor ezután áldozatot mutatott be a Holdnak, a Napnak és a Földnek.
Ez a részlet nagyon fontos a nem sokkal később lezajlott csata időpontjának meghatározásához. A Kr. e. 4. században bekövetkezett holdfogyatkozások listája szerint ennek meg kell egyeznie a Kr. e. 331. október 1-jei holdfogyatkozással. A valóságban a vitát soha nem sikerült eldönteni, és a csata pontos időpontját illetően a hagyományok zavarosak. Plutarkhosz tizenegy nappal korábbra helyezi, mert egy másik napfogyatkozásra hivatkozik, amely az attikai Boedromion hónapban történt, ami az attikai naptár harmadik hónapjának neve volt, és ezért azonosították a 20. század 20. napjával.
A holdfogyatkozás mindenesetre kedvező előjelnek számított a makedónok és Alexandrosz számára. Sándor ezért úgy döntött, hogy megtámadja az ellenfél seregét, mivel attól tartott, hogy ha Dareiosz tovább késlekedik, akkor esetleg ellenségesebb országokban kereshet menedéket.
Sándor dél felé vonult a Tigris keleti partján. A Tigrisen való átkelés utáni negyedik napon felderítői jelentették, hogy perzsa lovasságot észleltek. Pontos számot nem tudtak mondani, de több mint ezer főre becsülték a létszámukat. Sándor úgy döntött, hogy lovasságával támadja meg őket, serege többi részét hátrahagyva. A makedón király láttán a perzsa lovasság megfutamodott. A perzsa lovasság nagy részének sikerült elmenekülnie, de néhányukat megölték vagy fogságba ejtették. Jelentették a makedónoknak, hogy Dareiosz nincs messze, és tábora Gaugamela közelében van.
Stratégiai elemzés
Számos történész bírálta a perzsákat, amiért nem sikerült aláásniuk Sándor hadseregét, és különösen nem sikerült megszakítaniuk hosszú utánpótlási vonalait a Mezopotámián keresztül történő előrenyomulása során. Peter Green brit történész úgy véli, hogy Sándor az északi útvonal választása váratlanul érte a perzsákat. Green szerint Dareiosz arra számított, hogy Sándor a gyorsabb, közvetlenül Babilon felé vezető déli utat választja, ahogyan azt már az ifjabbik Kürosz is tette Kr. e. 401-ben, a kunasszai csatában elszenvedett vereségét megelőzően. Dareiosz a felperzselt föld taktikáját és a kaszás szekereket alkalmazta, ami arra utal, hogy meg akarta ismételni ezt a csatát. Sándor nem tudta volna megfelelően ellátni a seregét, ha a déli útvonalat választja, még akkor sem, ha a felperzselt föld taktikája kudarcot vallott volna. A makedón sereget, amely alultáplált és kimerült a hőségtől, Dareiosz könnyen legyőzte volna a kunasszai síkságon. Amikor Sándor az északi útvonalat választotta, Mazeusznak vissza kellett térnie Babilonba, hogy elhozza a hírt. Dareiosz ekkor valószínűleg úgy döntött, hogy Alexandrosz nem kel át a Tigrisen. Ez a terv valószínűleg azért nem sikerült, mert a makedónok egy olyan gázlót használtak a folyón, amely közelebb volt Thapsachushoz, mint Babilonhoz. Dareiosz ezért improvizált, és Gaugamelát választotta a legkedvezőbb helyszínnek a csatára. Jona Lendering holland történész Alexander de Grote. De ondergang van het Perzische rijk” („Nagy Sándor. A perzsa birodalom vége”) ennek ellenkezőjét állítja, és Mazeót és Dareioszt dicséri stratégiájukért: Dareiosz szándékosan hagyta volna, hogy Sándor akadálytalanul keljen át a folyókon, hogy a kiválasztott csatatérre vezesse.
A perzsa hadsereg mérete
Egyes ókori görög történészek szerint a perzsa hadsereg létszáma 200 000 és 300 000 fő között volt, de egyes modern tudósok szerint a sereg létszáma nem haladta meg az 50 000 főt, mivel akkoriban logisztikai nehézségekbe ütközött több mint 50 000 katonát csatába küldeni. Nem kizárt azonban, hogy az Akhaimenida Birodalom 100 000-nél több embert is bevethetett ezen az eseményen. A különböző forrásokból származó adatok nagyon eltérőek. Egy becslés szerint 25 000 peltast, 2000 görög hoplitát, 40 000 lovast és 15 harci elefántot tartottak számon. Hans Delbrück a perzsa lovasságot a korabeli vezetési problémák miatt legfeljebb 12 000 főre, a perzsa gyalogságot (Peltasti) pedig a görög nehézgyalogságnál alacsonyabbra becsüli, de ezt 8000 görög zsoldossal kompenzálja.
Warry a perzsa hadsereg teljes létszámát 91 000 főre, Welman 90 000 főre, Delbrück (Engels (1920) és Green (1990) 100 000 főre becsüli.
A perzsák pontos száma ismeretlen, de az viszonylag biztos, hogy jóval többen voltak, mint Sándor seregei. A legóvatosabb ősi becslések szerint a teljes szám 235 000-re tehető. Más kommentátorok úgy vélik, hogy Dareiosz mintegy 500 000 embert gyűjtött össze, sőt egyesek egymillió főre teszik a seregét.
A probléma megoldatlan marad, legalábbis a ma rendelkezésünkre álló dokumentumforrások alapján. Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak a győztesek által írt beszámolók állnak rendelkezésünkre. Ezeket a műveket az itt említett események után írták olyan történetírók (Ptolemaiosz, Kardiai Euméné, a Bematisták), akik egy olyan hellenisztikus világban éltek, amely már mitologizálta Sándor alapító hősét. Valószínű, hogy ezek közül néhányan a perzsák javára felfújták a számokat, hogy a makedónok győzelmét csodálatra méltóbbá tegyék.
Arrianus szerint Dareiosz hadereje 40 000 lovasból, 1 000 000 gyalogosból, köztük néhány ezer görög zsoldos hoplitából, számuk megadása nélkül, 200 szkíta sólyomszekérből és az indiai szövetségesek 15 harci elefántjából állt. Diodorus Siculus 200 000 lovasról és 800 000 gyalogosról ír. Plutarkhosz 1 000 000 fős csapatot említ, anélkül, hogy az összetételét részletezné, míg Curtius Rufus szerint 45 000 lovasból és 200 000 gyalogosból állt.
Bár az biztos, hogy Dareiosz mindenképpen jelentős létszámbeli fölényben volt, csapatainak többsége minden bizonnyal sokkal gyengébb minőségű volt, mint Sándoré. Sándor pezeterei hatméteres csákókkal, a híres és halálos szariszákkal voltak felfegyverkezve. A perzsa gyalogság nagy része viszont rosszul volt kiképezve és felszerelve a görög pezeterikhez és hoplitákhoz képest. Dareiosz egyetlen tekintélyes gyalogsága a 2000 görög hoplitája és személyes testőrsége, a 10 000 halhatatlan volt.
A görög zsoldosok a híres falanx-alakzatban harcoltak, nehéz pajzzsal felfegyverkezve, de legfeljebb három méter hosszú lándzsákkal, míg a halhatatlanok lándzsái két méter hosszúak voltak. A többi perzsa csapat közül a legjobban felfegyverzettek az örmények voltak, akik görög módra voltak felszerelve, és valószínűleg falanx alakzatban harcoltak. Dareiosz többi kontingense sokkal könnyebben volt felfegyverkezve; történelmileg az akhaimenida hadsereg fő fegyvere az íj, a nyílvessző és a dárda volt.
Modern és ókori becslések
Alexandrosz Makedónia királyságának és a Korinthoszi Szövetség görög haderőinek a trák és thesszaliai szövetségeseivel együtt parancsolt. Arrianus, a legmegbízhatóbb történetíró szerint (akiről úgy vélik, hogy a szemtanú Ptolemaiosz munkája alapján írta) 7000 lovas és 40 000 gyalogos volt a serege. A modern becslések Arrianus beszámolóin alapulnak. Számos történész egyetért abban, hogy a makedón hadsereg létszáma 31 000 nehézgyalogos volt, beleértve a más szövetséges görög államokból származó zsoldosokat és hoplitákat, akiket tartalékban tartottak, valamint további 9000 könnyűgyalogost, akik főként peltastákból és néhány íjászból álltak. A görög lovas csapatok létszáma körülbelül 7000 fő volt.
Dareiosz egy nyílt és nagyon egyenletes síkságot választott, ahol kényelmesen fel tudta volna vetni nagyszámú haderejét anélkül, hogy annak a veszélye fennállt volna, hogy egy szűk csatatéren reked, mint két évvel korábban Issusnál. Így hatalmas hadseregének hadosztályait a terep szélességében tudta volna elhelyezni, és hatékonyan tudta volna bevetni sokkal nagyobb létszámú lovasságát. Egyes beszámolók szerint Dareiosz megparancsolta katonáinak, hogy a csata előtt még jobban egyenesítsék ki a terepet, hogy 200 harci szekerének a lehető legjobb feltételeket biztosítsák a mozgáshoz. Erre azonban nem lett volna szükség. Valójában a terepen már volt néhány alacsony domb, és a nagyon enyhe és száraz ősz miatt még kevesebb vízfelület, amelyet Alexander védekezésül használhatott volna.
A csata helyszínét nem sikerült biztosan azonosítani. A csatát valószínűleg egy tevepúp alakú domb közelében vívták, innen ered a név etimológiája: Tel Gomel (vagy Tel Gahmal), héberül tevehegy. Mások a nevet teveistállónak fordítják (Plutarkhosz Sándor életében teveházként említi), és a helyet egy településsel hozzák összefüggésbe. A legáltalánosabban elfogadott hipotézis a helyszín helyes elhelyezkedésére vonatkozóan: 36°21′36″N 43°15′00″E
A csata után Dareiosz a mintegy 100-120 kilométerre keletre fekvő Arbelába (a mai Arbil) menekült, mert úgy vélte, hogy még mindig meg tudja szervezni az ellenállást, amely még leghűségesebb hadvezéreinek is reménytelennek tűnt.
Az eredeti rendelkezések
A csata úgy kezdődött, hogy a perzsák már jelen voltak a csatatéren. Dareiosz a legjobb lovasságot toborozta szatrápiáiból és szövetségeseit a szkíta törzsekből. Szkíta harci szekereket vetett be, és a mozgásuk megkönnyítése érdekében előkészítette a terepet a csapatai előtt (bokrokat és cserjéket távolított el, és mélyedéseket töltött ki). Dareiosznak 15 indiai harci elefántja is volt a seregében (bár úgy tűnik, hogy ezek végül nem játszottak szerepet a csatában).
Dareiosz a serege közepén állt, a legjobb csapatokkal körülvéve, ahogyan az a perzsa királyok hagyománya volt. Tőle jobbra a kariai lovasok, a görög zsoldosok és a perzsa lovasgárda állt. A középső és a jobbszárny közé a perzsa gyalogosgárdát (halhatatlanok néven ismert), az indiai lovasságot és a mardiai íjászokat helyezte.
A lovasságot mindkét szárnyon bevetették. Besszosz parancsnokolta a balszárnyat, amelyben battriai, dahai, arachrosi, perzsa, szusi, kádári és szkíta lovasok voltak. Ezek előtt helyezkedtek el a harci szekerek egy kis csapat battriánusszal. Mazeo a jobbszárnyat irányította, amely a szíriai, mediai, mezopotámiai, parthiai, száki, tapuri, hircai, albán, szásziniai, kappadókiai és örmény lovasokból állt. A kappadókiaiak és az örmények a többi lovasegység előtt sorakoztak fel, és ők vezették a támadást. Az albánok és Sacesini azt a parancsot kapták, hogy szétszóródva csapjanak le a makedónok balszárnyára.
A makedón felállás két részből állt: a hadsereg jobb oldala Sándor közvetlen parancsnoksága alatt állt, a bal oldalt pedig Parmenionra bízták. Sándor megbízható éteri lovasaival harcolt, akiket a peonok és a makedón könnyűlovasság kísért. A zsoldos lovasságot két csoportra osztották, a veteránok a jobbszárnyon, a többiek pedig az agriánusok és a makedón íjászok előtt helyezkedtek el, akik a falanx mellett helyezkedtek el. Parmenion a baloldalon helyezkedett el a thesszaliaiakkal, a görög zsoldosokkal és a trák lovasegységekkel. Azzal a paranccsal kerültek ebbe a pozícióba, hogy fékező manővert hajtsanak végre, míg Sándor a döntő csapást jobbról fogja mérni.
Az alakzat középső és jobbszárnya között krétai zsoldosok álltak. Mögöttük egy csapat thesszaliai lovas, akiket Philipposz, Menelaosz fia parancsolt, valamint akháj zsoldosok. Tőlük jobbra a szövetséges görög lovasság egy másik része állt. Onnan vonult a falanx, amely kettős sorba rendeződött. Mivel a szemben álló lovasság aránya 5:1 volt, és a perzsák által alkotott vonal több mint egy mérfölddel meghaladta a falanxét, elkerülhetetlennek tűnt, hogy a makedónokat a perzsák átkarolják. A második vonal pontosan azt a parancsot kapta, hogy harcoljon minden ellenséges egység ellen, amely melléjük kerül. Ez a második vonal főleg zsoldosokból állt.
A csata kezdete
Sándor azzal kezdte a manővert, hogy gyalogságát falanx alakzatban az ellenséges vonal közepe felé vezényelte. A makedón előrenyomult, szárnyait hátratántorítva tartotta, hogy támadásra késztesse a perzsa lovasságot. Míg a falanxok a perzsa gyalogsággal harcoltak, Dareiosz lovasságának nagy részét és a reguláris gyalogság egy részét Parmenion baloldali erőinek megtámadására küldte.
Sándor egy nagyon sajátos stratégiát alkalmazott, amelyet a történelemben csak nagyon kevés alkalommal utánoztak. Az volt a terve, hogy a perzsa lovasság minél nagyobb részét a szárnyakra vonja, hogy rés keletkezzen az ellenséges vonalak között, amelyen keresztül döntő támadást lehet indítani Dareiosz ellen középen. Ez finoman szólva is tökéletes időzítést és manőverezési képességeket igényelt, és csak akkor működött volna, ha a Nagy Király előbb támad. A makedónok továbbra is szárnyaikkal lépkedve, 45°-os szögben hátrafelé rendeződve haladtak előre, ugyanakkor lassan jobbra mozdultak. Sándor sürgette a perzsa sereget, hogy támadjon (mivel hamarosan elfogyott a harcra előkészített terep), noha Dareiosz nem akart első lenni, mivel látta, mi történt Issusnál egy hasonló alakulat ellen. Végül azonban Dareiosz kénytelen volt támadni.
A perzsa támadás falcate szekerekkel
Dareiosz elindította harci szekereit, amelyek közül néhányat az agriánusok feltartóztattak. Úgy tűnik, hogy a makedón hadsereget új taktikára képezték ki, hogy a pusztító szekértámadással szemben, ha sikerülne behatolniuk a soraikba, védekezni tudjanak. Az első soroknak oldalra kellene mozdulniuk, résnyire nyitva. Az ellenséges ló nem volt hajlandó nekicsapódni az előrébb álló sorok lándzsáinak, és belement a csapdába, ahol a második sorok lándzsái megállították. Így a kocsisokat könnyedén megölték volna. A makedónoknak valójában sikerült megállítaniuk a szekértámadást.
Alessandro döntő támadása
Miközben a perzsák folytatták a makedónok elleni szárnycsapásukat, Sándor lassan a hátuk mögé csúszott. A perzsák követték őt ebben a manőverezésben, míg végül rés nyílt Besszosz balszárnya és Dareiosz központja között, amikor a makedón király utolsó lovas tartalékát is a harcba vetette. Sándor megparancsolta személyes lovasságának, hogy vonuljon vissza, és készüljön fel a perzsák elleni döntő támadásra. Miközben tovább menetelt, úgy rendezte el az egységeit, mintha egy hatalmas nyilat formálnának, amelynek a hegye ő maga volt. Mögötte ott volt a saját személyes lovassága és a falanx összes zászlóalja, amelyet sikerült ellopnia a csatából. Még hátrébb voltak a könnyű segédcsapatok.
Ez a „nagy nyílvessző” a perzsákat középen támadta meg, ahol a leginkább megfogyatkoztak, és harcképtelenné tette Dareiosz királyi testőrségét és a görög zsoldosokat. A baloldali Besszosz elszakadt Dareiosztól, és attól tartva, hogy őt is megtámadja ez az ellenséges alakulat, megkezdte csapatai visszavonulását. Dáriust is az elszigetelődés veszélye fenyegette. Ezen a ponton a különböző források eltérnek abban, hogy mi történt. A legelterjedtebb vélemény szerint Dareiosz visszavonult, és a sereg többi része követte. De az egyetlen általunk ismert korabeli forrás, egy babiloni csillagászati napló, amely a csata napjaiban íródott, azt mondja:
Diodórosz egyetért ezzel a változattal, és megerősíti érvényességét: ez tűnik a legvalószínűbb beszámolónak a csatáról.
Bal oldali mentés
Ekkor azonban Alexandrosz nem tudta üldözni Dareioszt, mivel kétségbeesett segélykérést kapott Parmeniontól (ezt az eseményt később Kallisthenész és mások is felhasználták Parmenion lejáratására).
Miközben a makedónok a balszárnyon próbálták megállítani a támadást, a balszárny és a középpont között rés nyílt a soraikban. A Dareiosz mellett középen elhelyezkedő perzsa és indiai lovas egységek áttörtek. Ahelyett, hogy hátulról támadták volna Parmenion falanxát, továbbmentek a makedón tábor felé, hogy rajtaütésszerűen megtámadják azt. Visszafelé menet összecsaptak Alexandrosz személyes lovasságával, aminek következtében több mint 60 makedón lovag vesztette életét.
Miután Dareiosz középen kivonult a csatából, Mazeó is elkezdte kivonni erőit, ahogy Besszosz is tette már. Ez utóbbival ellentétben azonban Mazeo és csapatai megosztottak voltak, és menekülés közben thesszaliaiak és más makedón lovasegységek támadtak rájuk. Mazeo végül Babilonba vonult vissza, ahol később megadta magát a megszállóknak.
A csata után Parmenion körülzárta a perzsa királyi karavánt, míg Alexandrosz és személyes őrsége Dareioszt üldözte abban a reményben, hogy elfogják. Akárcsak Issusnál, a csata után a makedónok jelentős mennyiségű zsákmányt zsákmányoltak, mintegy 4000 talentumot, valamint Dareiosz személyes szekerét és íját. Háborús elefántokat is elfogtak.
Dareiosznak sikerült megmenekülnie a csatából úgy, hogy seregének egy kis magja még épen maradt. Besszosznak és a baktriai lovasoknak, valamint a királyi testőrség néhány túlélőjének és 2000 görög zsoldosnak sikerült újra csatlakoznia hozzá. A csata végére a makedónok soraiban több mint 1200 halott és sebesült volt; a perzsák veszteségei 53 000 fő körül mozogtak.
Ekkor a Perzsa Birodalom két részre oszlott: egy keleti és egy nyugati részre. Sándor továbbra is nagy királynak kiáltotta ki magát. A harci elefántokat Macedóniába vitték, ahol megpróbálták kiképezni őket, de senki sem ismerte a kiképzési módszereket, ezért visszavitték őket Perzsiába, és ott szabadon engedték őket.
Menekülése során Dareiosz összegyűjtötte, ami megmaradt az embereiből. Azt tervezte, hogy keletebbre megy, és új sereget állít fel, hogy ismét szembeszálljon Alexandrussal, míg ő és katonái Babilon felé vették az irányt. Ugyanakkor leveleket küldött keleti szatrápiáinak, melyekben arra kérte őket, hogy maradjanak hűségesek hozzá.
Cikkforrások
