Emil von Behring
gigatos | március 15, 2022
Összegzés
Emil Adolf Behring, 1901-től von Behring († 1917. március 31., Marburg) német orvos, immunológus, szerológus és vállalkozó. Ő volt a passzív antitoxikus védőoltás („vérszérumterápia”) megalapítója, és 1901-ben megkapta az első élettani vagy orvosi Nobel-díjat.
Különösen a diftéria elleni, vérszérumból származó gyógyszerek kifejlesztésében elért sikerei miatt, amelyeket Kitasato Shibasaburóval és Paul Ehrlichel közösen fejlesztett ki, valamint a tetanusz ellen, a sajtóban a „gyermekek megmentőjeként”, és – mivel a tetanusz gyógyító szérumából különösen az első világháború sebesültjei profitáltak – a „katonák megmentőjeként” dicsérték. Behringet II. Vilmos császár 1915-ben kitüntette a Vaskereszttel a Fehér Szalagon.
Emil Adolf Behring (1901-től Emil von Behring) Georg August Behring (1819-1886) tanár és második felesége Augustine Zech (1828-1892) fiaként született. Apjának már négy gyermeke volt az első házasságából, és Emil volt az első a további kilenc gyermek közül. A porosz állam ösztöndíja lehetővé tette számára az érettségi vizsgát. 1874. október 2-án belépett a berlini Kaiser Wilhelm Katonaorvosi Akadémiára (a „Pepinière” katonai orvosi akadémiára), ahol a sikeres vizsgák után nyolcéves katonai orvosi szolgálatért cserébe állami költségen tanult orvosnak. 1878-ban a berlini Friedrich Wilhelm Egyetemen doktorált Neuere Beobachtungen über die Neurotomia opticociliaris (Újabb megfigyelések a Neurotomia opticociliarisról) című disszertációjával; 1880-ban kapta meg az orvosi hivatali engedélyt. Ezután Posen tartományban dolgozott csapatorvosként, állomáshelyei Wohlau (1878-1880), Posen (1880-1883), Winzig (1883-1887) és Bojanowo (1887).
A katonai orvosok képzése és továbbképzése, amely a katonai higiéniára, a sebesülések ellátására és a járványok megelőzésére irányult, érzékennyé tette Behringet a járványmegelőzés és a higiénia iránt. Behring további fontos benyomásokat szerzett Carl Binz bonni farmakológustól, valamint Robert Koch asszisztenseként, később pedig a berlini Charité Infektológiai és Pneumológiai Klinika főorvosaként a Koch-féle Poroszországi Fertőző Betegségek Intézetében (Berlin). Behring 1890-ben kezdte meg a szérumterápiával kapcsolatos munkáját a japán Kitasato Shibasaburōval, akivel közösen publikálta az „Über das Zustandekommen der Diphtherieimmunität und der Tetanusimmunität bei Thieren” (A diftériaimmunitás és a tetanuszimmunitás kialakulásáról állatokban) című tanulmányt. 1891 végén Ernst von Bergmann egyetemi sebészeti klinikáján két diftériás gyermeknél alkalmazták először a juhszérumból nyert diftériás szérumot (diftéria-antitoxint), de sikertelenül, mivel az alkalmazott antitoxin adagja túl alacsony volt. Paul Ehrlich és Erich Wernicke kollégáival való együttműködése jelentősen hozzájárult egy hatékony gyógyszérum kifejlesztéséhez. A Behring és berlini kollégái által megvalósított vérszérumterápia alapgondolata azon a feltételezésen alapul, hogy a fertőző betegségek kórokozói ellen nem fertőtlenítő vegyszerekkel, hanem antitoxinokkal – azaz olyan ellenszerekkel, amelyeket a szervezet a védekezési reakció részeként maga termel – lehet felvenni a harcot.
Tudományos szempontból az áttörés 1894 elején történt meg, amikor a diftéria gyógyszérumot sikeresen alkalmazták nemcsak a berlini klinikákon, hanem Lipcsében és más városokban is. Ráadásul a gyógymód kiváltotta az addig a kezelés során végzett légcsőmetszést, amelyet Otto Heubner a budapesti Nemzetközi Higiéniai Kongresszuson „Behring aranyának” nevezett. Behringnek azonban nem voltak pénzügyileg erős nem kormányzati partnerei ahhoz, hogy az antitoxin kezelésre vonatkozó úttörő ötletét nagy léptékben megvalósíthassa. August Laubenheimer vegyész, a Farbwerke Hoechst igazgatótanácsának tagja már 1892 őszén felismerte Behring elképzeléseinek hatókörét, és megnyerte őt a vállalatnak. 1894 augusztusában Frankfurt-Höchstben megkezdődött a termelés; ugyanezen év novemberében Behring és Robert Koch jelenlétében Höchstban felavatták a kezdetben 57 lóerős szérumgyártó üzemet. Az év végére már több mint 75 000 szérum fiolát szállítottak ki; az 1895-ös működési évben a nettó nyereség 706 770 márka volt. A Farbwerke Behring és Ehrlich szerint egy diftéria-gyógyszérumot kínált, amely 75 százalékos gyógyulási arányt ért el az addig többnyire halálos gyermekbetegségben. 1894 októberében Friedrich Althoff miniszteri hivatalnok közvetítésének köszönhetően Behringet a hallei egyetem higiéniaprofesszorává nevezték ki.
1895-ben Friedrich Althoff, illetve a porosz állam a higiénia rendes professzorává és az orvosi kar higiéniai intézetének igazgatójává nevezte ki Behringet, akinek Halleban nem voltak tanári sikerei, a Marburgi Egyetemre. Ugyanebben az évben a Farbwerke pénzéből és a neki Franciaországban odaítélt „Prix Alberto Levi” 25 000 aranyfrankból egy, az akkori viszonyokhoz képest igen jól felszerelt magánlaboratóriumot alakítottak ki a Schlossbergben, amelyhez egy kis istálló is tartozott a kísérleti állatok számára. 1901-ben Behring kapta az első élettani vagy orvosi Nobel-díjat, miután már 1901. január 18-án (Poroszországban) Nobel-díjjal tüntették ki (ettől kezdve Emil Adolf von Behring). II. Vilmos császár 1903-ban Wirklicher Geheimer Rat címmel tüntette ki.
Behring 1903 folyamán fontolgatta egy saját vállalat létrehozásának gondolatát, mire 1904-ben további földterületeket és egy Schlossparki birtokot csatoltak a laboratóriumhoz, amely a Behringwerk alapját képezte. Az önálló cégben való önállóságra való törekvés egyik oka a korábbi szerződéses kapcsolatok megváltozása volt a Farbwerke Höchsttel, ahol az addig közvetítőként tevékenykedő August Laubenheimer 1903-ban kilépett az igazgatóságból.
Marburgi cégének alapítása alkalmából Behring a következő szavakat jegyezte fel: „A kiterjedt és meglehetősen drága épületek, birtokok, állattartás, laboratóriumi létesítmények, amelyekhez hozzá kell adni a speciális célokat szolgáló, számos alkalmazottat foglalkoztató részlegeket, egy átfogó céggé egyesültek, amely a Behringwerk nevet kapta”. A most megszerzett függetlensége ellenére azonban Behringnek szüksége volt egy üzleti partnerre, mivel nem sokat tudott egy vállalat kereskedelmi irányításáról és termékeinek értékesítéséről. 1904. november 7-én, amikor az új céget „Behringwerke oHG” néven bejegyezték a cégjegyzékbe, Carl Siebert marburgi gyógyszerész társult mellé. A működés kezdetben tízfős személyzettel indult. A vállalat gyors növekedése szükségessé tette a Behringwerk 1914-ben történő átalakítását Behringwerke Bremen und Marburg Gesellschaft mbH-vá.
Japán kollégájával, Shibasaburo Kitasatóval együtt Behring a Robert Koch-féle Fertőző Betegségek Intézetében izolálta a tetanusztoxint is. Az első világháború kezdetével a gyártás óriási mértékben bővült, mivel a Behring által a mocskos lövészárkokban fekvő katonák számára kifejlesztett tetanusz gyógyszérum mostantól a „katonák megmentője” lett a halálos tetanusztól. A tetanuszt gyógyító szérum mellett a hadsereg számára vérhas- és gázgangréna elleni szérumot, valamint kolera elleni vakcinát is gyártottak.
Emil von Behring az első világháború vége előtt, 1917. március 31-én, 63 éves korában halt meg, Marburg város legnagyobb földbirtokosa, 1916 nyara óta betegeskedett, és minden tudományos és vállalkozói tevékenységtől visszavonult. Nyughelye a feleségéről, Else von Behringről elnevezett Elsenhöhe-i Behring-mauzóleumban található, ahonnan kilátás nyílik Behring egykori birtokaira és a marburgi várra.
1874-től tagja, később tiszteletbeli tagja volt a Pépinière-Corps Suevo-Borussia-nak, amely ma a Corps Guestphalia et Suevoborussia Marburgban működik tovább.
1907 novemberétől 1910 nyaráig Behringet Rudolf von Hößlin (1858-1938) belgyógyász kezelte a München Nymphenburg kerületében található Neuwittelsbach szanatóriumában, ahol „remélte, hogy pihenést talál a fárasztó munkától” (Zeiss és Bieling, 1940).
1895-ben Emil Behring (akkor még nemesi cím nélkül) vásárolt egy villát a Nápoly melletti Capri szigetén, amelyet büszkén „Villa Behring”-nek nevezett el. Ő és fiatal felesége, Else Spinola (1876-1936) 1896. december 29-i házasságkötésük után nászútra mentek oda. Werner Bernhard Spinola (1836-1900) titkos tanácsos és a Charité igazgatóhelyettese és felesége, Elise Charlotte Bendix (1846-1926) lánya volt. A házaspárnak hat fia született, Fritz, Bernhard, Hans, Kurt, Emil és Otto, akik közül kettő, Hans (1903-1982) és Otto von Behring (1913-2002) szintén orvosnak tanult.
Von Behring olyan kiemelkedő tudósokat és személyiségeket választott keresztszülőknek, mint Émile Roux, Erich Wernicke, Wilhelm Conrad Röntgen, Ilja Iljics Metsznyikov és Friedrich Althoff. A második fiú, Bernhard (1900-1918) zászlósként esett el Franciaországban az első világháborúban.
Unokaöccse, Walter Bieber (1890-1972) szintén orvosnak tanult, és 1919 és 1923 között a marburgi Emil von Behring Intézet főorvosaként dolgozott. Később a berlini Birodalmi Belügyminisztérium járványügyi osztályának vezetője volt.
Hitler 1934-ben Else Spinolát „nemes árjának” nyilvánította, miután von Behringet rágalmazták, hogy a germán vért állati vérszérummal szennyezte be. A Stürmer azt állította, hogy Behring „saját vérét szennyezte be”. A szérumterápia felfedezésének ötvenedik évfordulóján, 1940-ben a nemzetiszocialista állam is nagyszabású megemlékezést szervezett 23 nemzet tudósai részvételével.
A Behring család több tagja is tanító volt, így a nagyapa Johann Friedrich († 1853, tanár a Rosenbergi járásbeli Gramtenben), az apa Georg August (tanár Raudnitzban, Klein-Sehrenben, Chroste-ban és Hansdorfban), a testvérek Otto (1845-1898, tanár Daulenben), Albert (1864-1913, tanár Hansdorfban) és Paul (1867-1928, tanár Danzigban). Nővérük, Bertha (1859-1927), aki házassága előtt maga is a hansdorfi iskolában tanított, Hermann Bieber (1863-1926) tanárhoz ment férjhez. Fiuk, Hermann Bieber (1895-1926) később szintén tanár volt Hansdorfban. Berta és Hermann első fia a későbbi professzor és orvosi tanácsos Johannes Walter Bieber (1890-1971) volt, aki marburgi orvosi tanulmányai alatt egy ideig a Behring család Wilhelm-Roser-Straße-i villájában lakott.
Cikkforrások
