Naum Gabo
gigatos | március 24, 2022
Összegzés
Naum Gabo, KBE, született Naum Neemia Pevsner (1890. augusztus 5. – 1977. augusztus 23.) (héberül: Naum Gabo, KBE): נחום נחמיה פבזנר), befolyásos szobrász, teoretikus, a forradalom utáni orosz avantgárd és a huszadik századi szobrászat későbbi fejlődésének kulcsfigurája. Munkássága a geometrikus absztrakciót a forma dinamikus szerveződésével ötvözte kis domborművekben és konstrukciókban, monumentális köztéri szobrokban és úttörő kinetikus művekben, amelyek új anyagokat, például nejlont, drótot, lucitot és félig átlátszó anyagokat, üveget és fémet asszimiláltak. Gabo korának tudományos és politikai forradalmaira reagálva mozgalmas és peripatetikus életet élt: Berlinben, Párizsban, Oslóban, Moszkvában, Londonban és végül az Egyesült Államokban, valamint a kor nagy avantgárd mozgalmainak, köztük a kubizmus, a futurizmus, a konstruktivizmus, a Bauhaus, a de Stijl és az Abstraction-Création csoport köreiben mozgott. Gabo két, csak rá jellemző törekvése a negatív tér – „minden zárt térfogattól” vagy tömegtől való megszabadulás – és az idő ábrázolása volt. Az előbbi gondolatot a Lineáris konstrukció (1942-1971) című műveiben (Linear Construction) – a nejlonszálak segítségével olyan „konkrét” üres tereket vagy belső tereket hozott létre, mint a szilárd tömeg elemei -, az utóbbit pedig úttörő művében, a Kinetikus szobrászatban (Álló hullámok) (1920), amelyet gyakran az első kinetikus műalkotásnak tartanak.
Gabo számos elképzelését a Konstruktivista realista kiáltványban fejtette ki, amelyet testvérével, Antoine Pevsner szobrászművésszel közösen adott ki 1920-as moszkvai szabadtéri kiállításukhoz kísérő füzetként. Ebben a kubizmuson és a futurizmuson igyekezett túllépni, lemondva a színek, vonalak, térfogatok és tömör tömegek statikus, dekoratív használatáról egy új elem javára, amelyet „kinetikus ritmusoknak (…) a valós idő érzékelésének alapformáinak” nevezett. Gabo utópisztikusan hitt a szobrászat – különösen az absztrakt, konstruktivista szobrászat – erejében, hogy a modernitással, a társadalmi haladással, valamint a tudomány és a technológia fejlődésével összhangban kifejezze az emberi tapasztalatot és a spiritualitást. Miután a háborús évek alatt (1936-1946) kisebb léptékben Angliában dolgozott, Gabo az Egyesült Államokba költözött, ahol számos nyilvános szobrászati megbízást kapott, amelyek közül csak néhányat fejezett be. Ezek közé tartozik a Constructie, a rotterdami Bijenkorf áruház előtti 25 méteres emlékmű (1954, leleplezték 1957-ben), valamint a Revolving Torsion, egy nagy szökőkút a londoni St Thomas kórház előtt (1954). A londoni Tate Gallery 1966-ban nagyszabású retrospektív kiállítást rendezett Gabo munkáiból, és számos kulcsfontosságú művet őriz gyűjteményében, akárcsak a Museum of Modern Art és a New York-i Guggenheim Múzeum. Gabo munkái szerepelnek a New York-i Rockefeller Centerben és a Nelson A. Rockefeller kormányzó Empire State Plaza művészeti gyűjteményében is, Albanyban, New Yorkban, az Egyesült Államokban.
Gabo egy hatgyermekes zsidó családban nőtt fel az orosz vidéki Brjanszkban, ahol apja, Borisz (Berko) Pevsner mérnökként dolgozott. Idősebb testvére a konstruktivista művész Antoine Pevsner volt; Gabo megváltoztatta a nevét, hogy elkerülje a vele való összetévesztést. Gabo anyanyelvén, az oroszon kívül folyékonyan beszélt és írt németül, franciául és angolul. Több nyelv ismerete nagyban hozzájárult mobilitásához pályafutása során. „Ahogy a gondolkodásban, úgy az érzésben is, a homályos kommunikáció nem is kommunikáció” – jegyezte meg egyszer Gabo.
A kurszki iskola után Gabo 1910-ben beiratkozott a müncheni egyetemre, ahol előbb orvosi, majd természettudományi tanulmányokat folytatott, és Heinrich Wölfflin művészettörténeti előadásait hallgatta. 1912-ben Gabo átiratkozott egy müncheni mérnöki iskolába, ahol felfedezte az absztrakt művészetet és találkozott Wassily Kandinszkijjal. 1913-14-ben csatlakozott bátyjához, Antoine-hoz (aki ekkor már elismert festő volt) Párizsban. Gabo mérnöki képzése kulcsfontosságú volt szobrászati munkásságának kialakulásában, amelyben gyakran használt megmunkált elemeket. Ez idő alatt számos kritikus elismerését és díjat nyerte el, mint például az 1954-es éves Chicago és környéke kiállításon a Mr és Mrs Frank G. Logan Art Institute 1000 dolláros díját.
A háború kitörése után Gabo először Koppenhágába, majd Oslóba költözött idősebb testvérével, Alekszejjel, és 1915-ben Naum Gabo néven elkészítette első építkezéseit. Ezek a legkorábbi, eredetileg kartonból vagy fából készült alkotások figurálisak voltak, mint például a Tate gyűjteményében található 2. számú fej. 1917-ben visszaköltözött Oroszországba, hogy részt vegyen a politikában és a művészetben, és öt évet töltött Moszkvában testvérével, Antoine-nal.
Gabo közreműködött az Agit-prop szabadtéri kiállításokon, és tanított a „VKhUTEMAS” Felsőfokú Művészeti és Műszaki Műhelyben, Tatlinnal, Kandinszkijjal és Rodcsenkóval. Ebben az időszakban a domborművek és a szerkezetek geometrikusabbá váltak, és Gabo kísérletezni kezdett a kinetikus szobrászattal, bár a munkák többsége elveszett vagy megsemmisült. Gabo tervei egyre monumentálisabbá váltak, de kevés lehetőség volt azok alkalmazására; ahogyan ő maga megjegyezte: „Ez volt a polgárháború, az éhínség és a rendetlenség csúcspontja Oroszországban. A gépek bármelyik részét megtalálni … szinte lehetetlen volt”. Gabo 1920 augusztusában Antoine Pevsnerrel közösen írt és adott ki egy „Realista kiáltványt”, amely a tiszta konstruktivizmus alapelveit hirdette – ekkor használták először ezt a kifejezést. A kiáltványban Gabo bírálta a kubizmust és a futurizmust, mivel nem váltak teljesen absztrakt művészetekké, és kijelentette, hogy a szellemi élmény a művészi alkotás gyökere. Gabo és Pevsner a manifesztumot úgy népszerűsítették, hogy kiállítást rendeztek a moszkvai Tverszkoj körúton egy zenekari pódiumon, és a kiáltványt a városszerte elhelyezett hirdetőtáblákon tették közzé.
Németországban Gabo kapcsolatba került a de Stijl művészekkel, és 1928-ban a Bauhausban tanított. Ebben az időszakban valósította meg egy drezdai szökőkút tervét (azóta elpusztult). Gabo és Antoine Pevsner 1924-ben közös kiállítást rendeztek a párizsi Galerie Percier-ben, és a páros tervezte Diaghilev La Chatte (1926) című balettjének díszletét és jelmezeit, amely Párizsban és Londonban turnézott. A nácik németországi felemelkedése elől menekülve a páros 1932-35-ben Párizsban tartózkodott, ahol Piet Mondriannal együtt az Absztrakció-alkotás csoport tagjai voltak.
Gabo 1935-ben Londonba látogatott, és 1936-ban telepedett le, ahol „optimista szellemre és szimpátiára talált absztrakt művészként való helyzete iránt”. A második világháború kitörésekor követte barátait, Barbara Hepworth-ot és Ben Nicholsont a cornwalli St Ivesbe, ahol kezdetben Adrian Stokes műkritikusnál és feleségénél, Margaret Mellisnél lakott. Cornwallban folytatta munkásságát, bár kisebb léptékben. Hatása fontos volt a modernizmus St Ives-i fejlődésében, és ez leginkább John Wells és Peter Lanyon festményein és építményein érhető tetten, akik mindketten a konstruktivizmus lágyabb, pasztorálisabb formáját fejlesztették ki.
1946-ban Gabo, felesége és lánya kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol először Woodburyben, majd a connecticuti Middleburyben laktak. Gabo 1977-ben halt meg a connecticuti Waterburyben.
Gabo művészetének lényege a tér felfedezése volt, amelyről úgy vélte, hogy a tömeg ábrázolása nélkül is megvalósítható. Legkorábbi konstrukciói, mint például a 2. számú fej, formai kísérletek voltak egy alak térfogatának ábrázolására anélkül, hogy annak tömegét hordozná. Gabo másik, a Realista kiáltványban leírt törekvése az volt, hogy a művészetnek négy dimenzióban, beleértve az időt is, aktívan léteznie kell.
Gabo meghatározó évei Münchenben teltek, ahol a 20. század első éveinek művészeti, tudományos és filozófiai vitái inspirálták és aktívan részt vett bennük. Az ezekben a szellemi vitákban való részvétele miatt Gabo a moszkvai avantgárd egyik vezető alakjává vált a forradalom utáni Oroszországban. Münchenben Gabo részt vett Heinrich Wölfflin művészettörténész előadásain, és megismerkedett Einstein és társai, a tudományos elmélet megújítói, valamint Henri Bergson filozófus eszméivel. Az orvostudományok, a természettudományok és a mérnöki tudományok hallgatójaként a természetben jelenlévő rend megértése misztikusan összekapcsolja az univerzum minden teremtményét. Közvetlenül az első világháború 1914-es kitörése előtt Gabo felfedezte a kortárs művészetet, amikor elolvasta Kandinszkij Concerning the Spiritual in Art című művét, amely az absztrakt művészet alapelveit állította.
Gabo látásmódja fantáziadús és szenvedélyes. Az évek során kiállításai óriási lelkesedést váltottak ki a szobrászatában jelenlévő érzelmi erő miatt. Gabo úgy jellemezte magát, hogy „képeket készít, hogy közvetítse a világgal kapcsolatos érzéseimet”. Munkáiban Gabo az időt és a teret használta építőelemként, és ezekben a szilárd anyag kibontakozik, és gyönyörűen szürreálissá és túlvilágivá válik. Szobrai kapcsolatot kezdeményeznek a kézzelfogható és a megfoghatatlan, a valóságban leegyszerűsített dolgok és az intuitív képzelet korlátlan lehetőségei között. Bármennyire is fantáziadús volt Gabo, gyakorlatiassága a művei koncepciójának és kivitelezésének is kedvezett. Olyan építési rendszereket dolgozott ki, amelyeket nemcsak elegánsan kidolgozott szobrai esetében használt, hanem az építészetben is életképes volt. Műveiben is innovatív volt, hiszen a legkülönfélébb anyagokat használta, többek között a legkorábbi műanyagokat, horgászzsinórt, bronzot, plexiüveg lapokat és sziklákat. Néha még motorokat is használt a szobrok mozgatásához.
Caroline Collier, Gabo munkásságának szakértője szerint: „Gabo művészetének igazi lényege nem a fizikai anyagok, hanem a tér, az idő és a mozgás érzékelése. Még a legkisebb műveinek „mozdulatlan középpontjában” uralkodó nyugalomban is érezzük a tér tágasságát, a koncepciójának óriási kiterjedését, az időt mint folyamatos növekedést.” Valójában a mozgás eleme Gabo szobrászatában egy erős ritmushoz kapcsolódik, amely implicitebb és mélyebb, mint maga az élet kaotikus mintái. A forma pontossága arra készteti a nézőt, hogy elképzelje, amint szobraiba, azokon keresztül, azok fölött és körül utazik.
Gabo megírta Realista kiáltványát, amelyben konstruktív művészetének filozófiáját és az orosz forradalom által megnyitott lehetőségek feletti örömét írta le. Gabo a forradalmat az emberi értékek megújulásának kezdetének tekintette. A kiáltvány traktátusának ötezer példányát 1920-ban Moszkva utcáin helyezték ki.
Gabo átélt egy forradalmat és két világháborút; zsidó volt, és elmenekült a náci Németországból. Gabo a zűrzavar éles tudatossága a békességben keresett vigaszt, amely az ő „ideális” művészeti formáiban oly tökéletesen megvalósult. A szobrászatban kerülte el a káoszt, az erőszakot és a kétségbeesést, amelyet túlélt. Gabo úgy döntött, hogy túltekint mindazon, ami sötét volt az életében, és olyan szobrokat alkotott, amelyek bár törékenyek, mégis kiegyensúlyozottak, hogy a zűrzavart finoman kordában tartó szerkezetek érzetét keltsék bennünk.
Gabo 1950-ben kezdett el grafikázni, amikor William Ivins, a New York-i Metropolitan Museum of Modern Art egykori grafikai kurátora rábeszélte, hogy próbálja ki a médiumot. Első nyomatát egy bútordarabról levett fadarabba készített fametszetbe, majd egy darab vécépapírra nyomtatta. Ezt követően 1977-ben bekövetkezett haláláig jelentős és változatos grafikai munkásságot, köztük sokkal bonyolultabb és líraibb kompozíciókat is készített.
Elutasítva azt a hagyományos elképzelést, hogy a nyomatokat azonos lenyomatokból álló kiadásokban kell készíteni, Gabo inkább a monoprint formátumot használta a művészi kísérletezés eszközeként.
Gabo úttörő szerepet játszott a műanyagok, például a cellulóz-acetát felhasználásában szobraiban. A londoni Tate Galéria, amely a világ legnagyobb gyűjteményét őrzi korai műveiből, küzd azok kémiai lebomlásával. Egyes szobrokról másolatokat készíttettek, hogy megőrizzék megjelenésük vizuális emlékét.
Cikkforrások
