II. Kurus perzsa király
gigatos | április 15, 2022
Összegzés
II. perzsa Kürosz (óperzsa: 𐎤𐎢𐎽𐎢𐏁 Kūruš), közismert nevén Nagy Kürosz, akit a görögök idősebb Kürosznak is neveztek, az első perzsa birodalom, az Akhaimenida Birodalom alapítója volt. Uralkodása alatt a birodalom magába foglalta az ókori Közel-Kelet összes korábbi civilizált államát, hatalmasat terjeszkedett, és végül meghódította Nyugat-Ázsia nagy részét és Közép-Ázsia nagy részét. A Cyrus által létrehozott birodalom, amely nyugaton a Földközi-tengertől és a Hellesponttól keleten az Indus folyóig terjedt, volt a legnagyobb, amelyet a világ valaha látott. Utódai alatt az Akhaimenida Birodalom legnagyobb kiterjedésében nyugaton a Balkán egyes részeitől (Kelet-Bulgária-Paéonia és Trákia-Macedónia) és Délkelet-Európától keletre az Indus-völgyig terjedt.
Kürosz uralkodása körülbelül harminc évig tartott; birodalma a méd birodalom meghódításával vert gyökeret, amelyet a Lídiai Birodalom, majd végül az újbabiloni birodalom követett. Közép-Ázsiába is vezetett expedíciót, amelynek eredményeképpen nagyszabású hadjáratokat indított, amelyekről azt írták, hogy „kivétel nélkül minden népet leigázott”. Kürosz nem merészkedett Egyiptomba, és állítólag i. e. 530 decemberében a Szir-Darja mentén a masszagéták ellen vívott harcban halt meg. Xenophón azonban azt állította, hogy Kürosz nem halt meg a csatában, és ismét visszatért az akhaimenidák ünnepi fővárosába, Perszepoliszba. Utóda fia, II. Kambüszész lett, akinek rövid uralkodása alatt sikerült meghódítania Egyiptomot, Núbiát és Kyrenaicát.
Cyrus közismert arról, hogy tiszteletben tartotta az általa meghódított országok szokásait és vallását. Fontos szerepet játszott a birodalom határvidékein a szatrapákat irányító pasargadae-i központi közigazgatás rendszerének kialakításában, amely mind az uralkodók, mind az alattvalók számára nagyon hatékonyan és nyereségesen működött. A Biblia leírja a helyreállítási ediktumot, egy hengeres pecséttel tanúsított kiáltványt, amelyben Círusz engedélyezte és bátorította az izraeliták visszatérését Izrael földjére az újbabiloni birodalom meghódítását követően, és amely szintén maradandó örökséget hagyott a zsidó vallásban a babiloni fogság befejezésében és a zsidók Sionba való visszatérésének megkönnyítésében játszott szerepe miatt. A héber Biblia Ézsaiás 45:1. verse szerint Isten felkent Círuszt erre a feladatra, sőt messiásként hivatkozott rá (Círusz az egyetlen nem zsidó személy a Bibliában, akit ilyen minőségében tisztelnek.
Cyrus az emberi jogok, a politika és a katonai stratégia terén elért eredményei, valamint a keleti és a nyugati civilizációra gyakorolt hatása miatt is elismert. Az ókori világban az akhaimenida befolyás végül egészen Athénig terjedt, ahol a felsőbb osztálybeli athéniak az akhaimenida perzsiai uralkodó osztály kultúrájának egyes aspektusait vették át sajátjuknak. A nagyjából a mai Irán Fars tartományának megfelelő Persiszből származó Cyrus döntő szerepet játszott a modern Irán nemzeti identitásának meghatározásában. A modern irániak körében ma is kultikus figura, sírja milliók számára szolgál tiszteletadásra. Az 1970-es években az utolsó iráni sah, Mohammad Reza Pahlavi a Cyrus-hengerre írt híres kiáltványt a legrégebbi ismert emberi jogi nyilatkozatként azonosította, és a henger azóta is ekként népszerűsíti. Ezt a nézetet egyes nyugati történészek kritizálták, mivel félreértik a henger általános jellegét, amely egy hagyományos nyilatkozat, amelyet az új uralkodók tesznek uralkodásuk kezdetén.
A Cyrus név a görög nyelvű Κῦρος (Kỹros) név latinosított formája, amely maga az óperzsa Kūruš névből származik. A nevet és annak jelentését különböző nyelveken található ókori feliratokban rögzítették. Az ókori görög történetírók, Ctesias és Plutarkhosz azt állították, hogy Kürosz a Napról (Kurosz) kapta a nevét, amit úgy értelmeztek, hogy „olyan, mint a Nap” (Khurvash), megjegyezve a Napot jelentő perzsa főnévvel, a khorral való kapcsolatát, miközben a -vash-t a hasonlóság utótagjaként használják.
Karl Hoffmann egy indoeurópai gyök „megalázni” jelentésén alapuló fordítást javasolt, és ennek megfelelően a „Cyrus” név jelentése „az ellenség megalázója a szóbeli vetélkedésben”. Egy másik lehetséges iráni származék jelentése „a fiatal, gyermek” lenne, amely a kurd kur („fiú, kisfiú”) vagy az oszét i-gur-un („születni”) és kur (fiatal bika) szavakkal rokon. A perzsa nyelvben és különösen Iránban Cyrus nevét کوروش (Kūroš, A Bibliában a héber nyelvben Koresh (כורש) néven említik. Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy Cyrus Kay Khosrow, a kajáni dinasztia legendás perzsa királya, aki a perzsa eposz, a Shahnameh egyik szereplője.
Egyes tudósok azonban úgy vélik, hogy sem Kürosz, sem Kambüszész nem iráni név, és azt javasolják, hogy Kürosz elámi eredetű volt, és a név a kihalt elámi nyelven azt jelentette, hogy „aki gondoskodik”. Ennek egyik oka az, hogy míg az elámi nevek végződhetnek -uš-ra, egyetlen elámi szöveg sem írja így a nevet – csak Kuraš. Eközben az óperzsa nyelv nem engedte meg, hogy a nevek -aš-ra végződjenek, így a perzsa nyelvűek számára logikus lenne, hogy az eredeti Kuraš-t a nyelvtanilag helyesebb Kuruš formára változtassák. Az elámi írástudóknak viszont nem lett volna okuk arra, hogy az eredeti Kuruš-t Kuraš-ra változtassák, mivel mindkét forma elfogadható volt. Ezért a Kuraš valószínűleg az eredeti formát képviseli.
A perzsa uralom és királyság az iráni fennsíkon az Achaemenida-dinasztia kiterjesztéseként kezdődött, akik valószínűleg a Kr. e. 9. századtól kezdve bővítették korábbi uralmukat. A dinasztia névadó alapítója Achaemenes (az óperzsa Haxāmanišból) volt. Az Achaemenidák „Achaemenes leszármazottai”, mivel Nagy Dareiosz, a dinasztia kilencedik királya rá vezeti vissza származását, kijelentve, hogy „ezért hívnak minket Achaemenidáknak”. Akhaemenes felépítette az Irán délnyugati részén fekvő Parszumasz államot, és utóda Teiszpesz volt, aki az „Anszán királya” címet vette fel, miután elfoglalta Anszán városát, és tovább bővítette királyságát, hogy magában foglalja magát Parszot. megemlítik, hogy Teiszpesznek volt egy fia, I. Kürosz, aki szintén „Anszán királyaként” követte apját. I. Cyrusnak volt egy teljes jogú testvére, akinek a nevét Ariaramnes néven jegyezték fel.
Kr. e. 600-ban I. Kürosz utóda a fia, I. Kambüszész lett, aki Kr. e. 559-ig uralkodott. II. „Nagy” Kürosz I. Kambüszész fia volt, aki fiát apjáról, I. Küroszról nevezte el. Nagy Küroszról és későbbi királyokról több olyan felirat is maradt fenn, amely I. Kambüszészre „nagy királyként” és „Anszán királyaként” hivatkozik. Ezek között van a Cyrus-hengerben néhány olyan passzus, ahol Cyrus „Kambüszész fiának, nagy királynak, Anshan királyának” nevezi magát. Egy másik felirat (a CM-ből) I. Kambüszészt „hatalmas királyként” és „akhaemeniánusként” említi, amelyet a tudományos vélemények többsége szerint Dareiosz alatt véstek, és Dareiosz későbbi hamisítványának tartanak. Azonban II. Kambüszész anyai nagyapját, Pharnaszpészt Hérodotosz történész is „akhaemeniánusként” nevezi meg. Xenophón Cyropædia című írásában Kambüszész feleségét Mandane néven nevezi meg, és Kambüszészt Irán (az ókori Perzsia) királyaként említi. Ezek megegyeznek Cyrus saját felirataival, mivel Anshan és Parsa ugyanannak a földnek különböző nevei voltak. Ezek más, nem iráni beszámolókkal is megegyeznek, kivéve Hérodotosz egy pontját, amely szerint Kambüszész nem király volt, hanem „jó családból származó perzsa”. Néhány más helyen azonban Hérodotosz beszámolója téves a Chishpish fiának nevével kapcsolatban is, akit Kambyses néven említ, de a modern tudósok szerint I. Cyrusnak kellene lennie.
A régészeti kutatásokon, valamint a Behistun-feliratban és Hérodotosznál közölt genealógián alapuló hagyományos nézet szerint Nagy Kürosz achaimenida volt. M. Waters azonban azt javasolta, hogy Cyrusnak semmi köze az Achaemenidákhoz vagy Nagy Dareioszhoz, és hogy családja nem Achaemenidák, hanem Teiszpida és Anszanita eredetű volt.
Kürosz I. Kambüszész, Anszán királya és Mandane, Asztagész, Média királyának lánya gyermekeként született az i. e. 600-599 közötti időszakban.
Saját beszámolója szerint, amelyet ma már általánosan pontosnak tartanak, Círuszt apja, I. Kambüszész, nagyapja, I. Círusz és dédapja, Teiszpesz, aki akhaemeniánus volt, és Pharnaszpesz lánya, aki két fiút, II. Kambüszészt és Bardiát szült neki, valamint három lányt, Atosszát, Artisztónt és Rokszánét. Kürosz és Kasszandáné köztudottan nagyon szerették egymást – Kasszandáné azt mondta, hogy keservesebbnek találta Kürosz elhagyását, mint az életétől való távozást. Halála után Cyrus ragaszkodott ahhoz, hogy az egész királyságban nyilvános gyász legyen. A Nabonidész-krónika szerint Babilónia hat napig gyászolta Kasszandánét (i. e. 538. március 21-26. között). Apja halála után Cyrus örökölte a perzsa trónt Pasargadae-ban, amely Asztyagész vazallusa volt. A görög történetíró, Sztrabón szerint Cyrus eredetileg a mostohaszüleitől az Agradates nevet kapta. Valószínű, hogy amikor újraegyesült eredeti családjával, a névadási szokásoknak megfelelően Cyrus apja, I. Kambüszész a nagyapja után, aki I. Cyrus volt, Cyrusnak nevezte el őt. Sztrabónnak van egy olyan beszámolója is, amely szerint Agradates a Pasargadae melletti Cyrus folyó után vette fel a Cyrus nevet.
Hérodotosz mitológiai beszámolót adott Cyrus korai életéről. Eszerint Asztyagésznek két prófétai álma volt, amelyekben lánya, Mandane medencéjéből árvíz, majd gyümölcsöt termő szőlőtőkék sora tört elő, és elborította az egész királyságot. Tanácsadói ezeket úgy értelmezték, mint azt a jövendölést, hogy unokája egy napon fellázad és leváltja őt a királyi székből. Aszthyagész visszahívta az akkor már Cyrusszal terhes Mandane-t Ecbatanába, hogy megölette a gyermeket. Harpagosz tábornok a feladatot Asztyagész egyik pásztorára, Mithradatészre bízta, aki felnevelte a gyermeket, és halva született fiát halott csecsemőként, Círuszként adta át Harpagosznak. Kürosz titokban élt, de amikor 10 éves lett, egy gyermekkori játék során megverette egy nemesember fiát, amikor az nem volt hajlandó engedelmeskedni Kürosz parancsainak. Mivel hallatlan volt, hogy egy pásztor fia ilyen tettet kövessen el, Aszthyagész az udvarába vitette a fiút, és kihallgatta őt és nevelőapját. A pásztor beismerő vallomása után Asztyagész visszaküldte Cyrust Perzsiába, hogy a vér szerinti szüleihez költözzön. Asztyagész azonban magához hívatta Harpagosz fiát, és megtorlásul feldarabolta, egyes részeit megsütötte, míg a többit megfőzte, és egy nagy lakoma során rászedte tanácsadóját, hogy megegye a gyermekét. A vacsora után Asztyages szolgái tálcákon hozták Harpagusnak fia fejét, kezét és lábát, hogy rádöbbenjen véletlen kannibalizmusára. Egy másik változatban Kürosz egy szegény család fiaként mutatkozott be, aki a méd udvarban dolgozott.
Median Empire
Nagy Kürosz Kr. e. 559-ben, apja halála után lépett a trónra; Kürosz azonban még nem volt független uralkodó. Elődeihez hasonlóan Cyrusnak is el kellett ismernie a médiai uralmat. Aszthyagész, a méd birodalom utolsó királya és Kürosz nagyapja az ókori Közel-Kelet nagy része felett uralkodhatott, a nyugati lídiai határtól a keleti parthusokig és perzsákig.
A Nabonidész-krónika szerint Asztyagész támadást indított Kürosz, „Ansan királya” ellen. Hérodotosz történetíró szerint ismert, hogy Asztyagész Harpagoszt bízta meg a médiai sereg parancsnokságával, hogy meghódítsa Kürosz seregét. Harpagosz azonban felvette a kapcsolatot Küroszszal, és bátorította a Média elleni lázadásra, mielőtt végül a nemesség több tagjával és a hadsereg egy részével együtt disszidált. Ezt a lázadást a Nabonidész-krónika is megerősíti. A krónika szerint az ellenségeskedés legalább három évig tartott (553-550), és az utolsó ütközet Ecbatana elfoglalásával végződött. Ezt a Nabonidész 7. évére vonatkozó bejegyzést megelőző bekezdésben írták le, amely Cyrus győzelmét és nagyapja elfogását részletezte. Hérodotosz és Ctesias történetírók szerint Kürosz megkímélte Asztyagész életét, és feleségül vette lányát, Amitiszt. Ez a házasság több vazallust, köztük a baktriaiakat, a parthusokat és a sakait is megbékítette. Hérodotosz feljegyzi, hogy Kyros a Kr. e. 546-539 közötti hadjáratai során Szogdiát is leigázta és beolvasztotta a birodalomba.
Miután Asztyagész kikerült a hatalomból, minden vazallusa (köztük Cyrus számos rokona) az ő parancsnoksága alá került. Nagybátyjának, Arsamesnek, aki a médek alatt Parsa városállam királya volt, ezért le kellett volna mondania a trónjáról. Úgy tűnik azonban, hogy ez a családon belüli hatalomátadás zökkenőmentes volt, és valószínű, hogy Arsames még mindig csak névlegesen volt Parsa kormányzója Kürosz fennhatósága alatt – inkább herceg vagy nagyherceg, mint király. Fia, Hisztaszpész, aki szintén Kürosz másodunokatestvére volt, ezután Párthia és Frígia szatrapája lett. Nagy Kürosz így egyesítette a Parsa és Anszán achamenida ikerkirályságot a tulajdonképpeni Perzsiában. Arsames megélte, hogy unokája Nagy Dareiosz, Perzsia sahánsa legyen, miután Kürosz mindkét fia meghalt. Kürosz Média meghódítása csupán a háborúinak kezdete volt.
Lídiai Birodalom és Kis-Ázsia
A lídiai hódítás pontos dátuma ismeretlen, de a méd birodalom megdöntése (Kr. e. 550) és Babilon meghódítása (Kr. e. 539) között történhetett. A múltban a Nabonidus-krónika egyes értelmezései miatt elterjedt volt, hogy a hódítás évének Kr. e. 547-et adják meg, de ezt az álláspontot jelenleg nem nagyon tartják. A lídiaiak először az Akhaimenida Birodalom kappadókiai Pteria városát támadták meg. Krószosz ostromolta és elfoglalta a várost, rabszolgasorba taszítva lakóit. Eközben a perzsák felkérték a lídiai királysághoz tartozó Iónia polgárait, hogy lázadjanak fel uralkodójuk ellen. Az ajánlatot visszautasították, ezért Kürosz sereget toborzott, és a lídiaiak ellen vonult, növelve létszámát, miközben az útjába kerülő népeken haladt keresztül. A pteriai csata gyakorlatilag patthelyzet alakult ki, mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett az esti órákban. Krőzus másnap reggel Szardeiszba vonult vissza.
Szardeiszban tartózkodva Krőzus kéréseket küldött szövetségeseihez, hogy küldjenek segítséget Lídiába. A tél vége felé azonban, mielőtt a szövetségesek egyesülhettek volna, Nagy Kürosz a háborút lídiai területre terelte, és Krőzus fővárosában, Szardeiszban ostrom alá vette. Nem sokkal a két uralkodó közötti végső thymbrai csata előtt Nagy Kürosz Harpagosz azt tanácsolta Nagy Kürosznak, hogy a dromedárokat állítsa harcosai elé; a dromedárok szagához nem szokott lídiai lovak nagyon félnének. A stratégia bevált; a lídiai lovasságot szétverték. Kürosz legyőzte és elfogta Krüszoszt. Kürosz elfoglalta a szardíszi fővárost, és Kr. e. 546-ban meghódította a lídiai királyságot. Hérodotosz szerint Nagy Kürosz megkímélte Krüszosz életét, és tanácsadóként megtartotta őt, de ez a beszámoló ellentmond a korabeli Nabonidus-krónika (a király, akit maga Nagy Kürosz igázott le Babilónia meghódítása után) egyes fordításainak, amelyek úgy értelmezik, hogy a lídiai királyt megölték.
Mielőtt visszatért volna a fővárosba, Nagy Kürosz egy Pactyas nevű lídiánust bízott meg azzal, hogy küldje el Krőzus kincstárát Perzsiába. Nem sokkal Kürosz távozása után azonban Paktyasz zsoldosokat bérelt fel, és felkelést szított Szardeiszban, fellázadva a lídiai perzsa szatrapa, Tabalosz ellen. Krószosz ajánlására, hogy a lídiaiak gondolkodását a luxus felé fordítsa, Kürosz elküldte Mazarészt, egyik parancsnokát, hogy leverje a lázadást, de követelte, hogy Paktyasz élve térjen vissza. Mazares megérkezésekor Paktyasz Ióniába menekült, ahol további zsoldosokat bérelt fel. Mazares bevonult csapataival a görög országba, és leigázta Magnesia és Priene városát. Pactyas vége ismeretlen, de elfogása után valószínűleg Küroszhoz küldték, és sorozatos kínzások után kivégezték.
Mazares folytatta Kis-Ázsia meghódítását, de ióniai hadjárata során ismeretlen okokból meghalt. Cyrus Harpagust küldte, hogy fejezze be Mazares kis-ázsiai hódítását. Harpagosz elfoglalta Líciát, Kilíciát és Föníciát, és az ostromlott városok falainak áttörésére földvárakat épített, ami a görögök számára ismeretlen módszer volt. Kr. e. 542-ben fejezte be a terület meghódítását, és visszatért Perzsiába.
Neo-babiloni birodalom
Kr. e. 540-re Cyrus elfoglalta Elámot (Susiana) és fővárosát, Susát. A Nabonidus-krónika feljegyzi, hogy a csata(k) előtt Nabonidus elrendelte, hogy a külső babilóniai városokból kultikus szobrokat hozzanak a fővárosba, ami arra utal, hogy a konfliktus valószínűleg i. e. 540 telén kezdődött. Kr. e. 539. október eleje felé Cyrus az opiszi csatát a Babilontól északra, a Tigris folyó mentén fekvő, stratégiai fontosságú Opis városában vagy annak közelében vívta meg. A babilóniai sereget szétverték, és október 10-én a lakosság csata nélkül, a lakosság csekély ellenállása mellett elfoglalták Szippárt. Valószínű, hogy Círusz tárgyalásokat folytatott a babilóniai hadvezérekkel, hogy kompromisszumot érjen el részükről, és így elkerülje a fegyveres összecsapást. Nabonidusz, aki az Opisznál elszenvedett vereséget követően Sipparba vonult vissza, Borsippába menekült.
Két nappal később, október 12-én (proleptikus Gergely-naptár) Gubaru csapatai bevonultak Babilonba, ismét a babiloni seregek ellenállása nélkül, és őrizetbe vették Naboniduszt. Hérodotosz elmagyarázza, hogy e bravúr megvalósításához a perzsák – egy olyan medencét használva, amelyet korábban Nitokrisz babilóniai királynő ásatott, hogy megvédje Babilont a médiai támadásoktól – az Eufrátesz folyót csatornává terelték, hogy a vízszint „egy ember combközép magasságáig” süllyedt, ami lehetővé tette a megszálló csapatok számára, hogy éjszaka közvetlenül a folyó medrén keresztül vonuljanak be. Röviddel ezután Nabonidusz visszatért Borsippából, és megadta magát Cyrusnak. Október 29-én maga Círusz vonult be Babilon városába.
Cyrus babiloni inváziója előtt az újbabiloni birodalom számos királyságot meghódított. Magán Babilónián kívül Círusz valószínűleg magába olvasztotta a birodalmába annak részországait is, köztük Szíriát, Júdeát és Arabia Petraeát, bár erre nincs közvetlen bizonyíték.
Babilon elfoglalása után Nagy Kürosz a híres Kürosz-hengerben, amely a babiloni főistennek, Marduknak szentelt eszagilai templom alapjaiban elhelyezett felirat, „Babilon királya, Sumer és Akkád királya, a világ négy sarkának királya” – hirdette magát. A henger szövege Nabonidoszt istentelennek ítéli, és a győztes Círuszt Marduk istenhez kedveskedve ábrázolja. Leírja, hogy Cyrus hogyan javította meg Babilónia polgárainak életét, hogyan telepítette vissza az elűzött népeket, és hogyan állította helyre a templomokat és a kultikus szentélyeket. Bár egyesek azt állítják, hogy a henger egyfajta emberi jogi chartát ábrázol, a történészek általában annak a régi mezopotámiai hagyománynak a kontextusában ábrázolják, hogy az új uralkodók reformnyilatkozatokkal kezdték uralkodásukat.
Nagy Kürosz uralma a világ addigi legnagyobb birodalmát alkotta. Kürosz uralmának végén az Akhaimenida Birodalom Kis-Ázsiától nyugaton az Indus folyóig terjedt keleten.
Cyrus halálának részletei a beszámolók szerint változnak. A második leghosszabb részletet Hérodotosz beszámolója közli a Históriák című művéből, amelyben Kürosz a mai Kazahsztán és Üzbegisztán területén fekvő eurázsiai sztyeppei területek legdélebbi részén, a Khwarezm és Kyzyl Kum déli sivatagjaiban élő masszageták törzsével vívott ádáz csatában érte a végzetét, miután Krőzus tanácsára saját területükön támadta meg őket. A masszageták öltözködésükben és életmódjukban a szkítákkal voltak rokonok; lóháton és gyalogosan harcoltak. Birodalmuk megszerzése érdekében Kürosz először házassági ajánlatot küldött uralkodójuknak, Tomirisz császárnénak, amit az elutasított.
Ezután megkezdte kísérletét a masszageták területének erőszakos elfoglalására (529 körül), és hidak és tornyos hadihajók építésével kezdte meg az őket elválasztó Oxus vagy Amu Darja folyó saját oldalán. Figyelmeztetést küldött neki, hogy hagyjon fel a betolakodással (amit, mint mondta, várhatóan amúgy is figyelmen kívül hagyna), Tomyris pedig kihívta őt, hogy tisztességes háborúban találkozzon a seregeivel, és meghívta őt az országában egy napnyira a folyótól lévő helyre, ahol a két seregük hivatalosan is megmérkőzik egymással. Elfogadta az ajánlatát, de mivel megtudta, hogy a massagetaiak nem ismerik a bort és annak bódító hatását, felállította, majd bőségesen megrakodva elhagyta a tábort, legjobb katonáit magával vitte, a legkevésbé rátermetteket pedig otthagyta.
Tomürosz hadvezére, Spargapisz, aki egyben a fia is volt, és a massagetiai csapatok egyharmada megölte a Cyrus által otthagyott csoportot, és mivel a tábort jól ellátva élelemmel és borral, akaratlanul iszákosra itták magukat, csökkentve ezzel védekezőképességüket, amikor aztán meglepetésszerű támadás érte őket. Sikeresen legyőzték őket, és bár foglyul ejtették, Spargapises öngyilkos lett, amint visszanyerte józanságát. A történtekről értesülve Tomyris elítélte Cyrus taktikáját, mint alattomosságot, és bosszút esküdött, maga vezette a csapatok második hullámát a csatába. Nagy Kürosz végül elesett, és csapatai hatalmas veszteségeket szenvedtek abban a csatában, amelyet Hérodotosz pályafutása és az ókori világ leghevesebb csatájaként emlegetett. Amikor a harc véget ért, Tomürosz elrendelte, hogy Cirusz holttestét hozzák elé, majd lefejezte, és fejét egy vérrel teli edénybe mártotta a vérszomjáért és fia haláláért járó bosszú jelképes gesztusaként. Egyes tudósok azonban megkérdőjelezik ezt a verziót, főként azért, mert még Hérodotosz is elismeri, hogy ez az esemény egyike volt Kürosz halálának számos verziójának, amelyeket egy állítólag megbízható forrástól hallott, aki azt mondta neki, hogy senki sem volt ott, hogy lássa az utóhatást.
Hérodotosz arról is beszámol, hogy Cyrus álmában látta Hystaspes legidősebb fiát (I. Dareiosz) szárnyakkal a vállán, egyik szárnyával Ázsiát, másik szárnyával Európát árnyékolta. Sir Max Mallowan régész a következőképpen magyarázza Hérodotosz e kijelentését és annak kapcsolatát Nagy Kürosz négyszárnyú domborművével:
Hérodotosz tehát – feltételezésem szerint – tudhatott az ilyen típusú szárnyas alak és az iráni fenség képe közötti szoros kapcsolatról, amelyet a király halálát megjósló álomhoz társított az Oxuson átívelő utolsó, végzetes hadjárata előtt.
Muhammad Dandamajev szerint a perzsák visszavihették Cyrus holttestét a masszagétáktól, ellentétben azzal, amit Hérodotosz állított.
A szíriai Mihály krónikája (Kr. u. 1166-1199) szerint Cyrust a zsidó fogság 60. évében felesége, Tomyris, a masszagéták (Maksata) királynője ölte meg.
A leghosszabb beszámoló Ctesias Persica című művében található, amely szerint Cyrus a derbicei gyalogság ellenállásának leverése közben halt meg, amelyet más szkíta íjászok és lovasság, valamint indiánok és harci elefántjaik segítettek. Szerinte ez az esemény a Szir-Darja forrásvidékétől északkeletre történt. Xenophón Cyropaedia című művéből származó alternatív beszámoló ellentmond a többinek, és azt állítja, hogy Cyrus békésen halt meg a fővárosában. A végső változat Cyrus haláláról Berossustól származik, aki csak arról számol be, hogy Cyrus a Szir-Darja forrásvidékétől északnyugatra, a dahae íjászok ellen folytatott háború során érte a halál.
Temetés
Nagy Kürosz földi maradványait fővárosában, Pasargadae-ben temethették el, ahol ma is létezik egy mészkőből épült sírkamra (i. e. 540-530 körül épült), amelyet sokan az övének tartanak. Sztrabón és Arrianus szinte azonos leírást ad a sírról, amely a kasszandriai Arisztobulosz szemtanú beszámolóján alapul, aki Nagy Sándor kérésére kétszer is meglátogatta a sírt. Bár maga a város mára romokban hever, Nagy Kürosz temetkezési helye nagyrészt érintetlen maradt, és a sírkamrát részben helyreállították, hogy ellensúlyozzák az évszázadok során bekövetkezett természetes romlását. Plutarkhosz szerint sírfelirata így szólt:
Ó ember, bárki is vagy, és bárhonnan is jössz, mert tudom, hogy eljössz, én vagyok Kürosz, aki a perzsáknak birodalmat szerzett. Ne irigyeld tehát tőlem ezt a darabka földet, amely csontjaimat fedi.
Babilonból származó ékírásos bizonyítékok bizonyítják, hogy Cyrus i. e. 530 decembere körül halt meg, és fia, II. Kambyses lett a király. Kambüszész folytatta apja terjeszkedési politikáját, és elfoglalta Egyiptomot a birodalom számára, de hamarosan, mindössze hét évnyi uralkodás után meghalt. Utóda vagy Kürosz másik fia, Bardiya, vagy egy magát Bardiyának kiadó szélhámos lett, aki hét hónapig Perzsia egyedüli uralkodója volt, amíg Nagy Dareiosz meg nem ölette.
A lefordított ókori római és görög beszámolók élénk leírást adnak a sírról mind geometriai, mind esztétikai szempontból; a sír geometriai alakja az évek során alig változott, továbbra is megtartva egy nagy, négyszögletes formájú követ az alapnál, amelyet kisebb, négyszögletes kövek piramisszerű egymásutánja követ, míg néhány tábla után a szerkezetet egy építmény zárja le, amelynek boltíves teteje egy piramis alakú kőből áll, és egy kis nyílás vagy ablak az oldalán, amelyen a legvékonyabb ember is alig tudna átférni.
Ebben az építményben egy aranykoporsó állt, amely egy aranytámaszú asztalon nyugodott, és amelyben Nagy Kürosz holttestét temették el. Nyughelyén a legjobb elérhető babilóniai anyagokból, finom mediai mestermunka felhasználásával készült kárpitok és drapériák borították; ágya alatt finom vörös szőnyeg borította a sírja keskeny, téglalap alakú területét. A lefordított görög beszámolók szerint a sírhelyet a termékeny pasargadae-i kertben helyezték el, fákkal és díszcserjékkel körülvéve, a közelben pedig a „mágusok” nevű akháj védők egy csoportja állomásozott, hogy megvédjék az építményt a lopástól vagy a rongálástól.
Évekkel később, a Nagy Sándor perzsa inváziója által okozott káoszban és III. Dareiosz legyőzése után Nagy Kürosz sírját feltörték, és a legtöbb luxuscikket kifosztották. Amikor Sándor a sírhoz ért, elborzadt attól, ahogyan a sírral bántak, és kihallgatta a mágusokat, majd bíróság elé állította őket. Egyes vélemények szerint Sándor döntése, hogy bíróság elé állítja a bölcseket, inkább arról szólt, hogy megpróbálta aláásni a befolyásukat, és hogy hatalmát fitogtatta újonnan meghódított birodalmában, mintsem arról, hogy aggódott volna Kürosz sírja miatt. Alexandrosz azonban csodálta Kürosz, már fiatal korától kezdve Xenophón Cyropaedia című művét olvasta, amely leírja Kürosz harci hősiességét, valamint királyként és törvényhozóként való kormányzását. Ettől függetlenül Nagy Sándor utasította Arisztobuloszt, hogy javítsa meg a sír állapotát és állítsa helyre a belsejét. Nagy Sándor a Nagy Kürosz iránti csodálata és a sírja felújítására tett kísérletei ellenére hat évvel korábban (i. e. 330) kifosztotta Perszepoliszt, azt a fényűző várost, amelynek a helyét Kürosz választhatta, és vagy görögbarát propagandaként elrendelte annak felgyújtását, vagy részeg mulatozás közben felgyújtotta.
Az építmény túlélte az idők próbáját, átvészelte az inváziókat, a belső megosztottságot, az egymást követő birodalmakat, a rendszerváltásokat és a forradalmakat. Az utolsó kiemelkedő perzsa személyiség, aki felhívta a figyelmet a síremlékre, Mohammad Reza Pahlavi (Irán sahja), Perzsia utolsó hivatalos uralkodója volt, a 2500 éves monarchia ünneplése során. Akárcsak előtte Nagy Sándor, az iráni sah is Cyrus örökségére akart hivatkozni, hogy ezzel legitimálja saját uralmát. Az ENSZ Nagy Kürosz sírját és Pasargadae-t az UNESCO a világörökség részeként ismeri el.
Charles Freeman brit történész azt állítja, hogy „eredményei terjedelmükben és mértékükben messze felülmúlták a makedón király, Sándor eredményeit, aki a 320-as években lerombolta a birodalmat, de nem tudott stabil alternatívát nyújtani”. Cyrus sok ember személyes hőse volt, többek között Thomas Jefferson, Mohammad Reza Pahlavi és David Ben-Gurion.
Nagy Kürosznak az ókorban elért eredményei tükröződnek abban, ahogyan ma emlékeznek rá. Saját népe, az irániak „Az Atya” néven tekintettek rá, ugyanezt a címet, amelyet maga Cyrus idején az általa meghódított számos nép is használt, Xenophón szerint:
És azokkal, akik neki alá voltak rendelve, úgy bánt, mintha a saját gyermekei lennének, míg az alattvalói maguk is úgy tisztelték Círuszt, mint „apjukat” … Melyik más ember, mint „Cyrus”, miután feldöntött egy birodalmat, halt meg valaha is az „Atya” címmel a népétől, amelyet hatalma alá vont? Mert nyilvánvaló tény, hogy ez a név inkább annak jár, aki adományoz, mint annak, aki elvesz!
A babilóniaiak úgy tekintettek rá, mint „a felszabadítóra”.
Ezsdrás könyve elbeszél egy történetet a száműzöttek első visszatéréséről Círusz első évében, amelyben Círusz kihirdeti: „A föld minden országát nekem adta az Úr, az ég Istene, és megbízott engem, hogy építsek neki házat Jeruzsálemben, amely Júdában van.” (Ezsdrás 1:2).
Cyrus államférfiként és katonaként egyaránt kitűnt. Részben az általa létrehozott politikai infrastruktúrának köszönhetően az Akhaimenida Birodalom még sokáig fennmaradt a halála után is.
Perzsia felemelkedése Kürosz uralma alatt mélyreható hatással volt a világtörténelem alakulására. Az iráni filozófia, irodalom és vallás a következő évezredben meghatározó szerepet játszott a világ eseményeiben. Annak ellenére, hogy a Kr. u. 7. században az iszlám kalifátus meghódította Perzsiát, Perzsia az iszlám aranykorban továbbra is óriási befolyást gyakorolt a Közel-Keleten, és különösen nagy szerepet játszott az iszlám növekedésében és terjeszkedésében.
Az Akhaimenida Birodalmat követő iráni dinasztiák és királyaik közül sokan Nagy Kürosz örököseinek tekintették magukat, és azt állították, hogy ők folytatják a Kürosz által megkezdett sort. A tudósok között azonban eltérő vélemények vannak arról, hogy ez a Szasszanida-dinasztia esetében is így van-e.
Nagy Sándor maga is rajongott és csodálta Nagy Küroszért, már fiatal korától fogva olvasta Xenophón Cyropaedia című művét, amely leírja Kürosz harci és kormányzati hősiességét, valamint királyi és törvényhozói képességeit. Pasargadae-i látogatása során Arisztobuloszt bízta meg, hogy díszítse ki Cyrus sírkamrájának belső terét.
Cyrus öröksége még Izlandon és a gyarmati Amerikában is érezhető volt. A klasszikus antikvitás, valamint a reneszánsz és a felvilágosodás korának számos gondolkodója és uralkodója, valamint az Amerikai Egyesült Államok elődei is Nagy Küroszból merítettek ihletet olyan műveken keresztül, mint a Cyropaedia. Thomas Jefferson például két példányt birtokolt a Cyropaediából, az egyiket párhuzamos görög és latin fordítással, a szemközti oldalakon jelentős Jefferson-jelzésekkel, amelyek jelzik, hogy a könyv milyen nagy hatással volt az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának megfogalmazására.
Richard Nelson Frye professzor szerint Cyrus – akinek hódítói és igazgatási képességeit Frye szerint az Akhájmenida Birodalom hosszú életű és erős fennállása bizonyítja – szinte mitikus szerepet töltött be a perzsa nép körében, „hasonlóan Romulus és Remus római vagy Mózes izraelitákhoz”, és története „sok részletében követi az ókori világ más részein élő hősök és hódítók történeteit”. Frye írja: „Az ókorban egy uralkodótól elvárt nagyszerű tulajdonságok megtestesítőjévé vált, és hősies vonásokat öltött hódítóként, aki toleráns és nagylelkű, valamint bátor és merész volt. A görögök által látott személyisége hatással volt rájuk és Nagy Sándorra, és mivel a hagyományt a rómaiak továbbadták, úgy tekinthető, hogy még ma is befolyásolja gondolkodásunkat”.
Egy másik beszámolóban Patrick Hunt professzor azt állítja: „Ha a történelem legnagyobb személyiségeit nézzük, akik hatással voltak a világra, ‘Nagy Kürosz’ egyike azon keveseknek, akik megérdemlik ezt a jelzőt, akik megérdemlik, hogy ‘a Nagynak’ nevezzék őket. A birodalom, amely felett Cyrus uralkodott, a legnagyobb volt, amelyet az ókori világ valaha látott, és talán a mai napig a legnagyobb birodalom, amelyet valaha is láttak.”
Vallás és filozófia
Bár általánosságban úgy vélik, hogy Zarathushtra tanításai továbbra is hatással voltak Cyrus cselekedeteire és politikájára, eddig nem találtak egyértelmű bizonyítékot arra, hogy Cyrus konkrét vallást gyakorolt volna. Pierre Briant azt írta, hogy a rendelkezésünkre álló szegényes információk ismeretében „meglehetősen vakmerőnek tűnik, hogy megpróbáljuk rekonstruálni, mi lehetett Kürosz vallása”.
Cyrusnak a kisebbségi vallásokkal kapcsolatos politikáját a babiloni szövegek, valamint a zsidó források és a történészek beszámolói is dokumentálják. Cyrus általános vallási toleranciapolitikát folytatott hatalmas birodalmában. Az, hogy ez új politika volt-e, vagy a babilóniaiak és asszírok által követett politika folytatása (ahogy Lester Grabbe állítja), vitatott. Békét hozott a babilóniaiaknak, és állítólag távol tartotta seregét a templomoktól, és a babilóniai istenek szobrait visszahelyezte szentélyeikbe.
A Biblia beszámol a zsidókkal való bánásmódjáról a babiloni száműzetésben, miután II. Nabukodonozor lerombolta Jeruzsálemet. A zsidó Biblia Ketuvimja a Második Krónikák könyvében Círusz rendeletével ér véget, amely a száműzötteket Babilonból visszavitte az Ígéret Földjére, a templom újjáépítésére vonatkozó megbízással együtt.
Ezt mondja Círusz, Perzsia királya: A föld minden országát nekem adta az Úr, az ég Istene, és meghagyta nekem, hogy építsek neki házat Jeruzsálemben, amely Júdában van. Aki van köztetek az Ő népe közül – az Úr, az ő Istene legyen vele -, az menjen oda. – (2Krónikák 36:23)
Ezt az ediktumot teljes egészében visszaadja Ezsdrás könyve is.
Kürosz király első évében Kürosz király rendeletet adott ki: „A jeruzsálemi Isten házára vonatkozóan a templomot, az áldozati helyet, építsék újjá, és alapjai maradjanak meg, magassága 60 sing, szélessége 60 sing legyen, három réteg hatalmas kőből és egy réteg fából. A költségeket pedig a királyi kincstárból fizessék ki. Az Isten házának arany és ezüst használati tárgyait is, amelyeket Nabukodonozor elvitt a jeruzsálemi templomból, és Babilonba vitt, adjátok vissza, és vigyétek vissza a helyükre a jeruzsálemi templomba, és helyezzétek el őket az Isten házában.” A királyi házban a királyi házban. – (Ezsdrás 6:3-5)
A zsidók méltóságteljes és igazságos királyként tisztelték. Egy bibliai szövegben Ézsaiás Messiásként (szó szerint „az Ő felkentje”) említi őt (Ézsaiás 45:1), és ezzel ő az egyetlen nem-zsidó, akit így emlegetnek. Máshol Ézsaiás könyvében Isten így írja le: „Igazságomban feltámasztom Círuszt: Minden útját egyenessé teszem. Újjáépíti városomat, és felszabadítja száműzöttjeimet, de nem árért vagy jutalomért, mondja a Mindenható Isten”. (Ézsaiás 45:13) Amint a szövegből kiderül, Círusz végül is kártérítés vagy adózás nélkül szabadította ki Izrael népét a száműzetésből. A legtöbb modern kritikai tudós úgy véli, hogy ezeket a konkrét szakaszokat (Ézsaiás 40-55, gyakran Deutero-Ézsaiásként is emlegetik) a babiloni száműzetés vége felé (i. e. 536 körül) egy másik szerző adta hozzá.
Josephus, az első századi zsidó történetíró a Zsidók történetei című művében, a 11. könyv 1. fejezetében ismerteti a zsidók hagyományos nézetét az Ézsaiás próféciájával kapcsolatban:
Kürosz uralkodásának első évében, amely a hetvenedik volt attól a naptól számítva, amikor népünket saját földjéről Babilonba vitték, Isten megsajnálta e szegény nép fogságát és szerencsétlenségét, ahogyan azt Jeremiás próféta által megjövendölte nekik, a város lerombolása előtt, hogy miután Nabukodonozornak és utódainak szolgáltak, és miután hetven évig szenvedték ezt a szolgaságot, visszaadja őket atyáik földjének, és felépítik templomukat, és élvezhetik régi jólétüket. És ezeket a dolgokat Isten meg is engedte nekik; mert felbuzdította Círusz elméjét, és arra késztette, hogy ezt egész Ázsiában megírja: „Így szól Círusz király: Mivel a mindenható Isten engem a lakható föld királyává rendelt, hiszem, hogy ő az az Isten, akit az izraeliták népe imád; mert valóban megjövendölte a próféták által a nevemet, és azt, hogy házat építek neki Jeruzsálemben, Júdea országában”. Ezt Círusz abból tudta meg, hogy elolvasta azt a könyvet, amelyet Ézsaiás hagyott hátra próféciáiról; mert ez a próféta azt mondta, hogy Isten így szólt hozzá egy titkos látomásban: „Az én akaratom az, hogy Círusz, akit sok és nagy népek fölé királlyá neveztem ki, küldje vissza népemet saját földjére, és építse fel templomomat.” Ezt Ézsaiás száznegyven évvel a templom lerombolása előtt megjósolta. Ennek megfelelően, amikor Círusz ezt olvasta, és megcsodálta az isteni hatalmat, komoly vágy és ambíció fogta el, hogy beteljesítse az így megírtakat; ezért magához hívta a Babilonban lévő legkiválóbb zsidókat, és azt mondta nekik, hogy engedélyt ad nekik, hogy visszatérjenek hazájukba, és újjáépítsék városukat, Jeruzsálemet, és Isten templomát, mert ő lesz a segítőjük, és hogy írni fog azoknak az uralkodóknak és helytartóknak, akik országuk, Júdea szomszédságában voltak, hogy adjanak nekik aranyat és ezüstöt a templom építéséhez, és ezen kívül állatokat az áldozatokhoz.
Bár a Tanakh dicséri Círuszt (Ézsaiás 45:1-6 és Ezsdrás 1:1-11), zsidó kritika érte, miután a kúthiták hazudtak neki, akik le akarták állítani a második templom építését. Azzal vádolták a zsidókat, hogy lázadásra szövetkeztek, ezért Círusz viszont leállította az építkezést, amely csak Kr. e. 515-ben, I. Dareiosz uralkodása idején fejeződött be, a Biblia szerint Artaxerxész király volt az, akit meggyőztek, hogy állítsa le a jeruzsálemi templom építését. (Ezsdrás 4:7-24)
E rendelet történelmi jellegét vitatták. Lester L Grabbe professzor azt állítja, hogy nem volt rendelet, hanem volt egy olyan politika, amely lehetővé tette a száműzöttek számára, hogy visszatérjenek szülőföldjükre és újjáépítsék templomaikat. Azt is állítja, hogy a régészeti leletek arra utalnak, hogy a visszatérés „csordogált”, és talán évtizedek alatt zajlott le, aminek eredményeképpen a lakosság száma legfeljebb talán 30 000 fő lehetett. Philip R. Davies „kétesnek” nevezte a rendelet hitelességét, Grabbe-t idézve, és hozzátette, hogy „Ezsdrás 1.1-4 hitelessége ellen érvel J. Briend, az Institut Catholique de Paris-ban 1993. december 15-én tartott előadásában, aki tagadja, hogy a rendelet egy hivatalos dokumentum formájára hasonlítana, hanem inkább bibliai prófétai idiómát tükröz. „Mary Joan Winn Leith úgy véli, hogy az Ezsdrásban található rendelet hiteles lehet, és azzal a hengerrel együtt, hogy Círusz, a korábbi uralkodókhoz hasonlóan, ezekkel a rendeletekkel próbált támogatást szerezni azoktól, akik stratégiailag fontosak lehettek, különösen azoktól, akik közel álltak Egyiptomhoz, amelyet meg akart hódítani. Azt is írta, hogy „a hengerben Mardukhoz, a bibliai rendeletben pedig Jahvéhoz intézett felhívások bizonyítják a perzsa hajlamot arra, hogy a helyi vallási és politikai hagyományokat a birodalmi ellenőrzés érdekében kooptálják”.
Egyes muszlimok szerint a Koránban szereplő Dhul-Qarnayn alakja Nagy Kürosz ábrázolása, de a tudományos konszenzus szerint a Nagy Sándorral kapcsolatos legendák továbbfejlesztése.
Politika és irányítás
Cyrus a birodalmat több államból álló birodalomként alapította, amelyet négy főváros, Pasargadae, Babilon, Szúza és Ecbatana irányított. Minden államban bizonyos mértékű regionális autonómiát engedélyezett, szatrapikus rendszer formájában. A szatrapia egy közigazgatási egység volt, általában földrajzi alapon szerveződve. A „szatrap” (kormányzó) volt a vazallus király, aki a régiót igazgatta, egy „tábornok” felügyelte a katonai toborzást és biztosította a rendet, és egy „államtitkár” vezette a hivatalos nyilvántartásokat. A tábornok és az államtitkár közvetlenül a satrapának és a központi kormánynak jelentett.
Uralkodása alatt Kürosz a meghódított királyságok hatalmas területe felett tartotta fenn az ellenőrzést, amit a szatrapák megtartásával és kiterjesztésével ért el. Az újonnan meghódított területek további szervezését szatrapák által irányított tartományokba szervezte Nagy Dareiosz, Kürosz utódja. Kürosz birodalma a birodalom számos részéből származó adókra és hadkötelesekre épült.
Katonai érzéke révén Cyrus szervezett hadsereget hozott létre, beleértve a 10 000 magasan képzett katonából álló Halhatatlanok egységét. Emellett egy innovatív postarendszert is kialakított az egész birodalomban, amely a Chapar Khaneh nevű több reléállomáson alapult.
Kürosz hódításai új korszakot nyitottak a birodalomépítés korában, ahol egy hatalmas, több tucatnyi országot, fajt, vallást és nyelvet magában foglaló szuperállamot egyetlen központi kormányzat által vezetett adminisztráció irányított. Ez a rendszer évszázadokon át fennmaradt, és mind a betörő Szeleukida dinasztia megtartotta Perzsia feletti uralmuk alatt, mind pedig a későbbi iráni dinasztiák, köztük a parthusok és a szaszaniták.
Cyrus az építési projektekben való újításairól volt ismert; továbbfejlesztette a meghódított kultúrákban talált technológiákat, és alkalmazta azokat a pasargadae-i paloták építésénél. Híres volt a kertek iránti szeretetéről is; a fővárosában nemrégiben végzett ásatások feltárták a pasargadae-i perzsa kertet és az öntözőcsatorna-hálózatot. Pasargadae két pompás palotának adott otthont, amelyeket fenséges királyi park és hatalmas formális kertek vettek körül; ezek között volt a „Paradisia” négynegyedes falkertje, amely több mint 1000 méter hosszú, faragott mészkőből készült csatornákkal rendelkezett, amelyeket úgy terveztek, hogy 16 méterenként kis medencéket töltsenek meg, és különböző vad- és házi növényeket öntözzenek. A Paradisia kialakítása és koncepciója kivételes volt, és azóta is számos ókori és modern park mintájául szolgál.
Sir Thomas Browne angol orvos és filozófus 1658-ban írt egy értekezést Cyrus kertje címmel, amelyben Cyrust archetipikus „bölcs uralkodóként” ábrázolja – miközben Nagy-Britanniát a Cromwell-féle protektorátus uralta.
„Az idősebb Cyrus, aki erdőben és hegyekben nevelkedett, amikor az idő és a hatalom lehetővé tette, követte neveltetésének diktátumát, és a mező kincseit uralomra és körletbe vonta. Babilon függőkertjeit oly nemesen megszépítette, hogy őt tartották annak szerzőjének is.”
Cyrus zászlaja, amely a leírás szerint egy „magas szárra” szerelt aranysas volt, az Akhaimenidák hivatalos zászlaja maradt.
Cyrus henger
A kevés fennmaradt információforrás egyike, amely közvetlenül Cyrus korára datálható, a Cyrus-henger (perzsa: استوانه کوروش), egy akkád ékírással feliratozott agyaghenger formájú dokumentum. Ezt az i. e. 539-ben történt perzsa hódítást követően alapító letétként helyezték el az Esagila (a babiloni Marduk-templom) alapjaiban. Az 1879-ben felfedezett darabot ma a londoni British Museumban őrzik.
A henger szövege a trónfosztott babilóniai királyt, Naboniduszt istentelennek ítéli, és Círuszt a főisten, Marduk előtt kedvesnek ábrázolja. Leírja, hogy Cyrus javított Babilónia polgárainak életkörülményein, hazatelepítette az elűzött népeket, és helyreállította a templomokat és a kultikus szentélyeket. Bár a szöveg nem említi külön, a zsidók „babiloni fogságból” való hazatelepítését ennek az általános politikának a részeként értelmezték.
Az 1970-es években az iráni sah politikai szimbólumként fogadta el a Cyrus-hengert, és „az iráni monarchia 2500 éves fennállásának ünneplésében központi képként használta”, és azt állította, hogy ez „a történelem első emberi jogi chartája”. Ezt a nézetet egyesek vitatták, mivel „meglehetősen anakronisztikusnak” és tendenciózusnak tartják, mivel az emberi jogok modern fogalma meglehetősen idegen lehetett Cyrus kortársai számára, és a henger nem is említi. A hengert mindazonáltal Irán kulturális identitásának részeként tartják számon.
Az ENSZ 1971 óta az „emberi jogok ősi nyilatkozatának” nyilvánította az ereklyét, amelyet az akkori főtitkár, Sithu U Thant hagyott jóvá, miután „az iráni sah testvére egy másolatot adott neki”. A British Museum a hengert „az ősi mezopotámiai propaganda eszközeként” írja le, amely „tükrözi azt a hosszú mezopotámiai hagyományt, ahol már az i. e. harmadik évezredtől kezdve a királyok reformnyilatkozatokkal kezdték uralkodásukat”. A henger hangsúlyozza Cyrus folytonosságát a korábbi babilóniai uralkodókkal, megerősítve erényét, mint hagyományos babilóniai király, miközben becsmérli elődjét.
Neil MacGregor, a British Museum igazgatója kijelentette, hogy a henger „az első olyan kísérlet, amelyet egy társadalom, egy állam vezetéséről ismerünk, amelyben különböző nemzetiségek és vallások élnek – ez egy újfajta államvezetés”. Kifejtette, hogy „még az emberi jogok első nyilatkozatának is nevezték, és bár a dokumentumnak soha nem ez volt a szándéka – az emberi jogok modern fogalma alig létezett az ókori világban -, mégis sokak reményeit és törekvéseit testesítette meg”.
Királyi címei teljes terjedelmükben a következők voltak: A nagy király, Perzsia királya, Anszán királya, Média királya, Babilon királya, Sumer és Akkád királya, valamint a világ négy sarkának királya. A Nabonidusz-krónika feljegyzi, hogy címét egyszerűen „Anshan királya”, egy városról „Perzsia királyára” változtatta. François Vallat asszirológus azt írta, hogy „Amikor Asztyages Cyrus ellen vonult, Cyrus ‘Anshan királyának’ nevezik, de amikor Cyrus Lídiába menet átkel a Tigrisen, akkor ‘Perzsia királya’. A puccs tehát e két esemény között történt”.
Cikkforrások
