Georges Rouault

Delice Bette | szeptember 18, 2022

Összegzés

Georges Rouault († 1958. február 13.) a klasszikus modernizmus francia festője és grafikusművész. Nehéz őt egy bizonyos iskolához vagy stílushoz rendelni, de általában az École de Paris művészei közé sorolják. Az 1903-as Salon d’Automne társalapítójaként kezdetben a fauve-ok köréhez tartozott, de hamarosan saját útját járta, és a modern vallásos festészet egyik legfontosabb képviselőjévé vált.

Képzés

Miután 1885 és 1890 között ólomüvegfestőként tanult egy templomablak-restaurátornál, Georges Rouault 1890-től az École nationale supérieure des arts décoratifs, majd az École nationale supérieure des beaux-arts de Paris tanulója volt. Kezdetben Elie Delaunay tanítványa volt, majd utóbbi 1891-ben bekövetkezett halála után utódjának, a szimbolista Gustave Moreau-nak a tanítványa, akinek 1892-től mestertanítványa volt. 1901 körül több hónapig tartózkodott Joris-Karl Huysmans író körüli művészekkel és irodalmárokkal a Poitiers melletti Ligugé kolostor közelében. A keresztény művészek közösségének megalapítására irányuló közös terv azonban a francia állam laicista hozzáállása miatt meghiúsult.

A lázadás évei

A 20. század első évtizedében Rouault az expresszionizmus egyik vezető alakja lett Franciaországban, és 1903-ban a párizsi Salon d’Automne egyik alapítója volt. Forradalmi festészeti stílusát mindenekelőtt a kereszténység által erősen inspirált Léon Bloy író ékesszóló írásai lobbantották lángra, akivel személyesen is találkozott. 1910 körül, a neohomoszexuális Jacques Maritain és az úgynevezett Renouveau catholique más képviselőinek hatására Rouault festészeti stílusa érezhetően megnyugodott, amint azt a párizsi Galerie Druet-ben 1910-ben rendezett első önálló kiállításán bemutatott legújabb művei mutatják, amelyek Rouault egész későbbi életművére hatással voltak. 1913-ban a neves műkereskedő, Ambroise Vollard felvásárolta a műtermében lévő összes festményt, így Rouault a saját tempójában fejezhette be a festő által nagyrészt befejezetlennek tartott műveket.

A befejezetlenség problémája

Rouault-nak azonban, aki mindig is hadilábon állt azzal, amit elért, évtizedekre volt szüksége ahhoz, hogy befejezze a Vollard-tól megszerzett 770 művet tartalmazó alapot. Ráadásul a festő és a műkereskedő közötti szoros, ezen túlmutató együttműködés során mindig voltak új, főként grafikai projektek, amelyek Rouault idejét lekötötték. Amikor Vollard 1939-ben autóbalesetet szenvedett, amikor Pablo Picasso műterméből hazatérve meghalt, a műkereskedő örökösei visszavonták a festőtől a befejezetlen műveket. Rouault ezt követően hivatkozott a Vollarddal a művek elkészültekor kötött záradékra, és végül bírósági eljárást kezdeményezett, amelyben 1947-ben teljes körű jogot kapott e művekre, mint szellemi tulajdonára, tekintettel azok különleges státuszára. A per szerencsés kimenetele, amelyben a festő – immár előrehaladott korára való tekintettel – kártalanította Vollard örököseit a visszaszerzett művekért, Rouault kései munkásságának kezdetét jelentette, amelyet szintén a közvélemény növekvő elismerése jellemzett.

Késői felismerés

Az 1930-as évek vége óta jelentős kiállításokat és retrospektív tárlatokat rendeztek többek között New Yorkban, Zürichben, Brüsszelben, Párizsban, Amszterdamban, Milánóban és Jeruzsálemben. A második világháború után Rouault termelékenysége újabb csúcsot ért el. Bár a festő a Vollard örökösei ellen indított per után visszaszerzett befejezetlen művek nagy részét 1948-ban nyilvános égetéssel megsemmisítette, 1958-ban bekövetkezett halálakor műtermében ismét több mint ezer, a befejezés különböző fokán álló, szignálatlan festményt találtak. Ezt az alapot a művész túlélői 1963-ban szinte teljes egészében a francia államnak adományozták, és ma a párizsi Centre Georges Pompidou-ban található.

Georges Rouault nemcsak festőként és grafikusként dolgozott, hanem díszleteket, faliszőnyegeket, ólomüvegeket, kerámiákat és zománcműveket is készített. Szemlélete mélyen keresztény volt, és számos témáját keresztény témák és kérdések határozták meg. Az akadémián töltött idő után kezdetben vallási motívumokat alkotott a középkori templomok ablakainak mintájára, valamint Leonardo da Vinci, Rembrandt van Rijn és Francisco de Goya műveinek stílusában. A századforduló táján a prostituáltak témája felé fordult, hasonlóan az őt megelőző Edgar Degas-hoz és Henri de Toulouse-Lautrec-hez. Kifejező képeket alkotott, amelyek a prostituáltak fizikai és erkölcsi nyomorúságát mutatják meg a nézőnek.

1910 körül Honoré Daumier nyomdokain haladva egyre gyakrabban használt bírósági jeleneteket festményein. Ugyanakkor a gouache-ról az olajfestészetre való visszatérés során festészeti stílusa nyugodtabbá vált, és színfelvitele pasztózusabbá. Azóta különösen jellemző az erőteljesen világító színek és a fekete kontúrok ólomüvegre emlékeztető, jellegzetes kombinációja.

Vollarddal való szoros együttműködése során, 1917-től kezdve mintegy két évtizeden át a grafika uralta munkásságát. Ebből az időszakból talán a legfontosabb műve a „Miserere” című grafikai ciklus, amelynek a háború és a menekültek nyomorúságával foglalkozó motívumai nem sokkal az első világháború után születtek, és 1948-ban, a második világháború tapasztalatainak tükrében ismét nagyon aktuálisak voltak. Az olyan lapok, mint a „Homo homini lupus” lenyűgöző háborúellenes képként jelentek meg.

Amikor Rouault az 1930-as évek végén újra a festészetnek szentelte magát, a korábbi, színes akvatintákkal illusztrált műveiben, mint például a „Cirque de l’Étoile filante” (1938) és a „Passion” (1939) grafikusként szerzett tapasztalatainak hatására, palettája észrevehetően, szinte impresszionista módon világosodott. Rouault tényleges kései munkásságát (1948-tól) végül egy példátlan anyagi szenvedély határozza meg, amelyet az irodalomban nem ritkán az absztrakt expresszionizmushoz vagy annak francia változatához, a tachizmushoz társítanak. A gyakran centiméteres vastagságú festékrétegek nem utolsósorban a művész többszöri, olykor éveken, évtizedeken átívelő átdolgozásának köszönhetőek.

Rouault jelentős művei ma főként Franciaországban, Svájcban, az Egyesült Államokban és Japánban találhatók. Néhány művét a documenta 1 (1955) és posztumusz az 1959-es kasseli documenta II kiállításon is bemutatták.

Cikkforrások

1. Georges Rouault
2. Georges Rouault
3. Zur Ausstellung Sehen mit geschlossenen Augen. (Memento des Originals vom 23. Oktober 2018 im Internet Archive)  Info: Der Archivlink wurde automatisch eingesetzt und noch nicht geprüft. Bitte prüfe Original- und Archivlink gemäß Anleitung und entferne dann diesen Hinweis.@1@2Vorlage:Webachiv/IABot/www.stiftung-moritzburg.de In: stiftung-moritzburg.de, abgerufen am 23. Oktober 2018
4. Stella Vespertina, Georges Rouault, 1947, et Enrico Crispolti, Georges Rouault dans la collection des « Grands Peintre série Chefs d’Œuvre de l’Arts », éditions Hachette, 1966.
5. Enrico Crispolti, Georges Rouault dans la collection des « Grands Peintre série Chefs-d’Œuvre de l’Art », éditions Hachette, 1966, p. 6.
6. (en) The Incarnation, An Interdisciplinary Symposium on the Incarnation of the Son of God, p. 333, sous la direction de Stephen T. Davis, Daniel Kendall, Gerald O’Collins, Oxford University Press, 2004, (ISBN 0199275777 et 9780199275779).
7. Décoration remise par Henri Matisse.
8. Catalogue Yvert et Tellier, tome 1.
9. ^ „Georges Rouault”. Retrieved 25 July 2022.
10. ^ Rouault, text and notes by Joshua Kind, Tudor Publishing, New York, 1969.