III. Ptolemaiosz
gigatos | február 20, 2022
Összegzés
Ptolemaiosz III Evergetész volt Egyiptom királya, uralkodott 246-ban.
Kr. e. 247. november 12-én vagy 13-án a fiatal Ptolemaiosz (aki ekkor a harmincas évei elején járt), a későbbi Ptolemaiosz III Everget, követte apját az egyiptomi trónon. Születése szerint II. Ptolemaiosz és I. Arszinoé, Lüszimakhosz lányának fia volt, de a hivatalos feliratok és az udvaroncok fikciói szerint II. Ptolemaiosz és saját húga, Arszinoé Philadelphia fia volt. Hamarosan mindenki meg volt győződve arról, hogy ismét egy erős férfi került az egyiptomi trónra. III. Ptolemaiosz tetteiben jobban hasonlított nagyapjaira, I. Ptolemaiosz Szoterre és Lüszimakhoszra, mint apjára, II. Philadelphosz Ptolemaioszra.
Eközben nehéz nemzetközi helyzetbe került. A II. Ptolemaiosz és II. Antiókhosz közötti megállapodás szerint az utóbbi első feleségét, Laodíciát két fiával együtt Kis-Ázsiába küldte volna, míg Ptolemaiosz lánya, Bereniké Antiókhiában uralkodott volna, és a Szeleukida Birodalom örököseit szülte volna. Laodícea azonban arra kényszerítette Antiókhoszt, hogy visszatérjen hozzá Efezusba, majd Kr. e. 246-ban bekövetkezett hirtelen halála után. (nem minden gyanú nélkül, hogy ebben az ő keze is benne volt), követeket küldött Antiókhiába, hogy megöljék Berenikét és kisfiát. Köztudott, hogy Bereniké megpróbált védekezni, és kétségbeesetten küzdött, de hiába. A kettős gyilkosságot végrehajtották. Laodicea fiát, II. Szeleukoszt a szeleukida királyság uralkodójává kiáltották ki. II. Ptolemaiosz lányának és unokájának meggyilkolása durva sértés volt Egyiptom számára, ami nem tudott mást tenni, mint újabb háborúba sodorni.
„Berenice haja”
Jusztinosz szerint III. Ptolemaiosz serege élén elhagyta Egyiptomot, amikor Bereniké még életben volt, és az Antiochia melletti Daphne ostromában volt, de elkésett, és nem tudta megmenteni. Távozása előtt megerősítette pozícióját Egyiptomban azzal, hogy feleségül vette Bereniké cirenei Berenikét, akinek eljegyzésére néhány évvel korábban került sor. Cyrenaica újra csatlakozott a ptolemaioszi királysághoz. III. Ptolemaiosz mellett egy királynő foglalta el a helyet, akiben szintén megmutatkozott a makedón akaraterő. Ezt követően háborúba indult a Szeleukosz-dinasztia ellen – a harmadik szíriai háború, ahogy a modern tudósok nevezik; egy időben nyilvánvalóan „laodiceai háborúnak”, azaz a gyilkos Laodicea elleni háborúnak nevezték. Maga Ptolemaiosz vonult ki Egyiptomból egy sereg élén, és megszállta Észak-Szíriát. Távozásának előestéjén az ifjú királynő hajszálait az alexandriai Arszinoé Aphrodité templomában szentelte fel. Nem sokkal később az udvari csillagász, Conon azt állította, hogy látta ezeket a szálakat az égen, ahol csillagképpé alakultak át, és biztosította őt, hogy korábban nem voltak ezen a helyen. A kor nagy költője, Kallimachus írt róla egy verset, amelyet az ókorban csodálhattak, mert két évszázaddal később Catullus lefordította latinra. Bár az eredeti nem maradt fenn, a római költői változatban, a Coma Berenices (Berenice (Veronika) hajában) még olvasható. Catullus szerint Ptolemaiosz „Asszíria területének” (ahogy akkoriban Mezopotámiát nevezték) feldúlására indult, és „miután meghódította Ázsiát, Egyiptom határaihoz csatolta”.
Források a harmadik szíriai háborúról
A hadjárat, amellyel III. Ptolemaiosz Ázsiába indult, a Ptolemaiosz-dinasztia eddigi legnagyobb katonai diadalával végződött. Sajnos ennek a hadjáratnak a részletes története a mai napig nem maradt fenn. Mindent, amit tudunk róla, négy nagyon rövid és gyér beszámolóból, Polyenus és Appianus alkalmi megjegyzéseiből, valamint egy különös részletből ismerünk, amely egy, a fayyumi Gurobban talált papiruszlapon található levélből vagy jelentésből származik.
„A nagy Ptolemaiosz király, Ptolemaiosz király és Arszinoé királyné fia, Adelphi istenek, Ptolemaiosz király és Bereniké királyné utóda, Istenek Megváltója, apai ágon Héraklész, Zeusz fiának, anyai ágon Dionüszosznak, Zeusz fiának leszármazottja, aki apjától örökölte Egyiptom, Líbia királyságát, Szíriában (azaz Kelesiriában), Föníciában, Cipruson, Líciában, Káriában és a Kükládokban, hadjáratra indult Ázsiába gyalogos és lovas seregekkel, harci hajókkal és elefántokkal, tróglódi és etiópiai elefántokkal, amelyeket apja először ezeken a helyeken fogott el, és miután Egyiptomba vitte őket, harcra képezte ki őket. De miután meghódította az egész Eufrátesz innenső partján fekvő országot, valamint Kilíciát, Pamphíliát, Ióniát, Hellespontot és Trákiát, és legyőzte az ezekben az országokban lévő összes katonai erőt és az indiai elefántokat, és mindezen vidékek bennszülött dinasztiáit hűbéreseivé tette, átkelt az Eufrátesz folyón, és miután leigázta Mezopotámiát, Babilóniát, Susiana-t, Perzsiát és Midiát és az összes többi országot egészen Baktriáig, és miután megtalálta az összes szent tárgyakat, amelyeket a perzsák Egyiptomból elvittek, és ezeket a többi kincsekkel együtt visszahozta ezekből az országokból Egyiptomba, sereget küldött a csatornákon keresztül… „
Itt a Kozma által talált felirat megszakadt.
„…a déli király leánya eljön az északi királyhoz, hogy helyes kapcsolatot teremtsen közöttük; de nem fogja a kezében tartani a hatalmát, és nem áll meg a klánja, hanem mind ő, mind azok, akik elkísérték, mind azok, akik neki születtek és segítették őt azokban az időkben, elárulják. De az ág felemelkedik a gyökeréből, és a hadsereghez megy, és bemegy az északi király erődítményeibe, és azokban cselekszik, és erősödik. Még isteneiket, szobraikat is, értékes ezüst- és aranyedényeikkel együtt, fogságba viszik Egyiptomba, és néhány évig az északi király felett állnak majd. Bár ez a déli király királysága ellen akart támadást indítani, ő mégis visszatért a saját országába.”
„Amikor Berenikét megölték, és apja, Ptolemaiosz Philadelphosz Egyiptomban meghalt, öccse, maga is Ptolemaiosz, becenevén Everget, követte őt, és ő lett a törzs harmadik királya, ugyanabból a gyökérből, amelyből az öccse származott; és nagy sereggel jelent meg, és bevonult az északi király, azaz Szeleukosz, becenevén Kallinikosz tartományába, aki anyjával, Laodíciával együtt Szíriában uralkodott, ügyesen legyőzte őket, és sikerült birtokba vennie Szíriát, Kilíciát, az Eufrátesz fölötti felső országokat és szinte egész Ázsiát. Amikor meghallotta, hogy Egyiptomban lázadás tört ki, Szeleukosz királyságában zsákmányt zsákmányolt, és 40 000 ezüst talentumot, értékes kelyheket és 2500 istenképet vitt el, köztük azokat is, amelyeket Kambüszész Egyiptomból elvitt a perzsák országába. Végül az egyiptomi bálványimádó nép az Everget becenevet adta neki, mert sok év után visszahozta isteneiket. Szíriát megtartotta magának, de Cilíciát odaadta barátjának, Antiokhosznak, hogy uralkodjék ott, és Xanthipposznak, egy másik hadvezérnek adta az Eufráteszen túli tartományokat”.
„Antiokhosz szíriai király halála után fia, Szeleukosz követte őt. Uralkodását azzal kezdte, hogy meggyilkolta rokonait, és erre anyja, Laodícea bátorította, akinek vissza kellett volna tartania őt a bűntetteitől. Szeleukosz meggyilkolta mostohaanyját, Berenikét, Ptolemaiosz egyiptomi király nővérét, a tőle született kisöccsével együtt. E bűntett elkövetésével kegyvesztetté tette magát, és Ptolemaiosz ellen háborút vont magára. Amikor Berenice idővel megtudta, hogy embereket küldtek a megölésére, bezárkózott Daphne-ba. Amint Ázsia városaiban elterjedt a hír, hogy Bereniké ostrom alatt áll kisfiával együtt, apja és ősei emlékét tisztelve, és sorsának méltatlan fordulatait fájlalva mindannyian segédcsapatokat küldtek a segítségére. Bátyja, Ptolemaiosz sietve hagyta el saját királyságát minden erejével együtt, és segített neki, mivel megijedt a húgát fenyegető veszélyektől. De Berenikét megölték, mielőtt segítség érkezhetett volna; őt nem lehetett erővel legyőzni, de ravaszsággal megkerülni. Ez a bűncselekmény mindenkit felháborított. Így az összes város [a korábban távozott, azonnal hatalmas flottát szerelt fel], megdöbbenve a kegyetlenség ilyen megnyilvánulásától, Ptolemaiosz mellé állt, hogy megbosszulja azt, akit meg akartak védeni. Ha Ptolemaioszt nem hívták volna vissza Egyiptomba, ahol a lázadás kezdődött, akkor Szeleukosz egész királyságát elfoglalta volna”.
„Antiokhosz, becenevén Theosz, feleségül vette Laodíciát, apai nővérét, és az ő fiától született Szeleukosz. Később feleségül vette Berenikét, Ptolemaiosz király lányát is, akitől szintén született egy fia, de amikor ez a fiú még csecsemő volt, maga Antiokhosz is meghalt, és a királyságot Szeleukoszra hagyta. Laodícea úgy érezte, hogy fia nem lesz biztonságban a trónon, amíg Bereniké fia életben van, és eszközöket keresett, hogy megölje őt. Bereniké szánalomért és segítségért kiáltott férje alattvalóinak – de már késő volt. A gyilkosok azonban megmutattak a népnek egy gyermeket, aki nagyon hasonlított ahhoz, akit megöltek; kijelentették, hogy ez a király fia, akit megkíméltek. Őrséget rendeltek ki a védelmére. Berenikének egy gall zsoldosokból álló őrséget is állítottak, egy erődített fellegvárat jelöltek ki lakhelyéül, és a nép hűséget esküdött neki. Orvosának, Arisztarkhosznak a javaslatára már azt hitte, hogy teljes biztonságban van, és remélte, hogy maga mellé állíthat mindenkit, aki ellenségesen állt hozzá. De csak azért esküdtek meg neki, hogy elidegenítsék őt az őreitől, és amikor ez sikerült nekik, azonnal titokban megölték. A körülötte lévő nők közül néhányan meghaltak, amikor megpróbálták megmenteni. Ennek ellenére Panarista, Mania és Getosina eltemették Berenice holttestét, és egy másik nőt helyeztek az ágyába, ahol megölték. Úgy tettek, mintha Berenice még mindig élne, és valószínűleg felépülne a sebeiből. És erről meg is győzték az alattvalóit, amíg meg nem érkezett Ptolemaiosz, az apja (itt nyilvánvaló elírás, testvérnek kellene lennie). Levelet küldött a szomszédos országokba a lánya és a fia nevében, mintha még élnének, és Panarista e ravaszságával megszerezte magának az egész országot a Taurusztól Indiáig, egyetlen csata nélkül”.
„Antiokhosz, akinek Milétosz lakói először adták a „Theosz” („Isten”) nevet, mert elpusztította zsarnokukat, Timarkhoszt. De ezt az istent a felesége méreggel tette tönkre. Voltak feleségei – Laodícea és Bereniké, szerelem és jegyesség révén… Ptolemaiosz Filadelfosz lánya. Laodícea megölte őt, majd Bereniké és kisgyermeke következett. Ennek bosszújaként Ptolemaiosz, Philadelphosz fia megölte Laodíciát, megszállta Szíriát és eljutott Babilonba. És a parthusok ekkor kezdtek elbukni, mert Szeleukosz királyi háza ilyen zűrzavarban volt.”
Keleti túra
A fentiekből egy dolog világosan kiderül: III. Ptolemaiosz serege minden akadályt legyőzött Ázsiában. Minden bizonnyal meg kellett törnie minden ellenállást, amellyel Észak-Szíriában találkozhatott, mert amíg Észak-Szíriát nem igázták le és nem helyezték helyőrségbe, addig az egyiptomi hadsereg nem tudott az Eufrátesz folyón át Mezopotámiába vonulni. Ptolemaiosz hadjárata Ázsiában kevés ellenállásba ütközött. Ez nem annyira magának Ptolemaiosznak az erejével magyarázható, hanem ellenségeinek – Laodiceának és fiainak – gyengeségével és népszerűtlenségével, akik az apja meggyilkolásában való bűnrészességükkel, és – ami a legfontosabb – a Szeleukidák korábbi években folytatott elnyomó politikájában való részvételükkel váltak „híressé”. Nem véletlenül ír Jusztinosz arról, hogy az ázsiai városok széles körben átálltak Ptolemaiosz oldalára, és Polüinosz jelzi, hogy Ptolemaiosz „háború és harc nélkül” foglalt el területeket. Emellett Ptolemaiosz, Poliéné szerint, némi ravaszsághoz folyamodott; leveleket küldött Bereniké és fia nevében, mintha élnének, azzal a paranccsal, hogy álljanak át az egyiptomiak oldalára. Lehetséges, hogy ehhez egy fedőszemély – egy Berenikének álcázott nő – szolgáltatásait vette igénybe. Egy gurobiai papirusz, amely a hadjárat kezdeti szakaszát – Szíria és Kilikia megszállását – írja le, talán erről árulkodik. A könyv a pieriai Szeleukia elfoglalásáról szól, amely fölé Ptolemaiosz ezután Epigenészt nevezte ki stratégának. Ami ezután következik, az egy különös beszámoló arról, hogy Püthagorasz és Arisztoklész tábornokok egy bizonyos, a papiruszon „Sestro”-nak nevezett személy parancsára (valószínűleg egy hamis Bereniké parancsára) a kilikiai Szólába mentek, ahol segítettek a népnek megdönteni a laodiceai stratéga, Aribaz hatalmát. Aribaz megpróbált elmenekülni, és még a kincstárat is magával vitte, hogy azt Efézusba, Laodíceába vigye. Püthagorasz és Arisztoklész azonban még időben lefoglalták a pénzt, és a pieriai Szeleukíciába szállították: összesen 1500 talentum ezüstöt. Aribaz mégis elmenekült a városból, és a Taurus-hágóhoz közeledett, de ott néhány helybéli levágta a fejét, és visszaküldte Antiochiába. A Gurob-papirusz szövegének későbbi részeiben maga a király lelkesen mesél arról, hogy hajóval érkezett Szeleukíciába, majd Antiókhiába, és milyen pompás fogadtatásban részesült ott a hódító: „Nem hagytak alkalmat arra, hogy kegyben és barátságban felülmúlják számunkra… Semmi sem okozott nekünk annyi örömet, mint szorgalmuk.” Antiókhiában a király áldozatokat mutatott be, és napnyugta táján találkozott „Sestra”-val.
III. Ptolemaiosz keleti hadjárata i. e. 246 végén, de legkésőbb i. e. 245 februárjában-márciusában kezdődött. Az egyik papirusz „hadifoglyok elfogásáról” beszél; a papirusz III. Ptolemaiosz 24 perity 2-re (i. e. 245 áprilisára) datált. Mindazonáltal Kr. e. 245 júliusára Ptolemaiosz még nem érte el Közép-Mezopotámiát; ugyanis éppen ebből a hónapból származó, a szeleukida korszakra keltezett babiloni dokumentumokat találtak, és megbízhatóan tudjuk, hogy Babilon ekkor Laodícea támogatóinak és fiainak uralma alatt állt. Egy nagyon rossz állapotban fennmaradt táblából, amely a „III. Ptolemaiosz inváziójának krónikája” néven ismert, megtudhatjuk, hogy az egyiptomiak Kislim hónapban (novemberben) érkeztek Babilóniába.
Az sem világos, hogy Ptolemaiosz milyen messze ment keletre. Ha valóban átkelt a Tigrisen, sőt, ahogy Polüenosz írja, „egészen Indiáig” vitte csapatait, akkor találkoznia kellett az ott nemrégiben felbukkanó új hatalmakkal, nevezetesen az Arshakida királyok vezette parthusokkal és a görög Diodotosz által vezetett Baktriával. Arra azonban nincs bizonyítékunk, hogy ezeket a fiatal államokat valaha is egyiptomi király támadta volna meg. Nem valószínű, hogy Ptolemaiosz messzire merészkedett volna iráni területre, és hogy sokáig ilyen távol maradt volna egyiptomi bázisától. Lehetséges azonban, hogy Ptolemaiosz a perzsa király egyik ősi városában, Ekbataniban, Perszepoliszban vagy Szúszában egyfajta palotát rendezett be ünnepélyes fogadásokhoz, ahol a parthus, a baktriai és a gundukuszi dinasztiák követei jelentek meg hűségesküvel. Az egyiptomi udvaroncok számára már ez is elég lett volna ahhoz, hogy a király tetteit a Kelet meghódításának nevezzék, egészen Baktriáig és Indiáig. Úgy tűnik, Ptolemaiosz sem hatolt mélyen Kis-Ázsiába, ahol II. Szeleukosz és anyja még mindig hatalmon volt.
Lázadás Egyiptomban
Justinus és Jeromos arról számol be, hogy Ptolemaiosz valójában nem fejezte be a hadjáratot. Megtudta, hogy Egyiptomban lázadás tört ki, és kénytelen volt visszafordulni. Hogy ez milyen lázadás volt, azt csak találgatni lehet. Egyes tudósok szerint ez egy újabb felkelés volt Cyrenaicában, mások szerint egy egyiptomi lázadás volt, miután a Nílus nem áradt el eléggé, amikor éhínség fenyegetett. Az utóbbi változat mellett szól a III. Ptolemaiosz uralkodásának 9. évében, Appelaya hónap 7. napján, egyiptomi nyelven Tibi hónap 17. napján (Kr. e. 238. március 6.) kiadott Canopus rendelet, amely közvetlenül a harmadik szíriai háború utánra datálódik, és amely megállapítja, hogy III. Ptolemaiosz kezdeti uralkodásának egy bizonyos pontján valóban kenyérhiány volt Egyiptomban.
„Amikor a folyó egyszer elégtelenül áradt ki, és az egész ország kétségbeesett a történtek miatt, és emlékeztek a szerencsétlenségekre, amelyek néhány korábbi király alatt történtek, amikor megtörtént, hogy az ország lakói szenvedtek a hiányos áradás miatt; (azaz III. Ptolemaiosz és II. Bereniké) gondossággal és előrelátással védték mind a templomokban lévőket, mind a többi lakost, és életük megmentése érdekében jövedelmük nagy részét feláldozták, amikor magas áron kenyeret küldtek az ország számára Szíriába, Föníciába, Ciprusra és sok más országba, megmentették Egyiptom lakóit, ezzel halhatatlan jótéteményt és méltóságuk legnagyobb példáját hagyva a jelen és a jövő nemzedékekre, jutalmul pedig az istenek tartós királyi fenséget adtak nekik, és örökre minden kegyelemmel megajándékozták őket.”
Ptolemaiosz keleti hadjáratának eredményei
A kampány idő előtti befejezése ellenére Egyiptom politikai sikerei hatalmasnak tűntek. A lehető legrövidebb idő alatt sikerült meghódítaniuk Ázsia nagy területét. De hogy Ptolemaiosznak szándékában állt-e megtartani keleti hódításait, vagy csupán a meghódított területek kifosztása céljából indított rajtaütésről van-e szó, az olyan kérdés, amelyről nem rendelkezünk dokumentumokkal. Az egyiptomi hadsereg, feltételezve, hogy a szeleukida király nem tudott olyan hadsereget felállítani, amely képes lett volna legyőzni, akadálytalanul vonulhatott volna át közvetlenül a hatalmas szeleukida királyságon. Érthető, hogy a katonai erő szervezett felhalmozása meghaladott minden olyan hadsereget, amelyet ellene fel lehetett volna állítani azokon a helyeken, ahová érkezett, és így következetesen meghódított minden országot, amíg ott tartózkodott. De megtartani azt, amit meghódított, amikor a hadsereg új helyre költözött, teljesen más kérdés volt. Még Nagy Sándornak is nehezen ment ez. Úgy tűnik, maga Ptolemaiosz is megértette annak az elképzelésnek a múlandóságát, hogy a szeleukida királyság királyává válva Egyiptom királya is legyen, és így egyesítse Sándor örökségének nagy részét. Még ha Ptolemaiosznak nem is kellett volna „belső lázadás” miatt idő előtt hazatérnie, sokkal több erőfeszítésbe és időbe került volna, mielőtt keleti hadjáratát Média és Perzsia valódi meghódításának lehetett volna tekinteni.
Igaz, hogy Ptolemaiosz tett néhány lépést a megszállt területek biztosítására. Hieronymus arról számol be, hogy a király az Eufráteszen túli tartományok vezetésével Xanthipposzt, hadvezérét bízta meg, és „barátját”, Antiokhoszt nevezte ki Kilikia helytartójává. Természetesen, ha tervei között szerepelt, hogy az Eufrátesz mögötti területeket hatalmának tartományaiként megtartja, hamarosan el kellett hagynia ezt az elképzelést. Talán a fent említett Xanthippus egy spártai zsoldos, akit a karthágóiak béreltek fel Kr. e. 256-ban. „Barát” Antiokhoszt egyes tudósok II. Szeleukosz öccsével, az akkor tizennégy éves Antiokhosz Gieraxszal azonosítják, aki később bátyja ellensége lett. Helyesebbnek tűnik azonban azt mondani, hogy ez az Antiokhosz bizonyos értelemben „barát” volt, vagyis valaki, aki közel állt az udvarhoz, makedón vagy görög volt, aki Egyiptomban szolgált, és akit történetesen Antiokhosznak hívtak. A felirat úgy említi, mint egyszerű alkirályt, akit Ptolemaiosz nevezett ki Kis-Ázsiába.
Figyelemre méltó az a kijelentés, hogy Ptolemaiosz visszaadta Egyiptomnak az egyiptomi istenek képeit és más szent tárgyakat, amelyeket a perzsák korábban elvittek. Az Adoulis felirat és Jeromos említése mellett a Canopus dekrétumban is megtalálható:
„És azokat a szent képeket, amelyeket a perzsák kivittek az országból, a király, miután Egyiptomon kívül hadjáratot tett, épségben visszatért Egyiptomba, és visszatért a templomokba, ahonnan azokat elvitték; és békét tartott az országban, fegyverrel védte azt a népek sokasága és azok uralkodói ellen”.
Jeromos szerint ezért a jótettéért az Everget („A jótevő”) becenevet kapta. Az alexandriai államkultusz tovább fejlődött Ptolemaiosz keletről való visszatérése után. III. Ptolemaiosz és Bereniké a jótevők istenei (Evergetes) néven tisztelték.
A háború folytatása
A harmadik szíriai háború eseményeinek további menetét Justin a következőképpen írja le:
„Ptolemaiosz távozása után Szeleukosz hatalmas flottát épített, hogy harcoljon a visszavonuló városok ellen. De hirtelen vihar tört ki, mintha maguk az istenek álltak volna bosszút, és Szeleukosz hajótörést szenvedett. És a sors a nagyszerű felszerelésből nem hagyott neki mást, csak egy meztelen testet, egy leheletnyi életet és néhány társát, akik megmenekültek a hajótörésből. Ez persze nagy szerencsétlenség volt, de Szeleukosz javára vált, mert a városok, amelyek korábban Ptolemaiosz iránti gyűlöletből átálltak Ptolemaiosz oldalára, mintha megelégelték volna az istenek ítéletét, hirtelen megváltoztatták hangulatukat, megsajnálták a hajótörés miatt, és ismét engedtek uralmának. Így aztán a szerencsétlenségén örvendezve és a veszteségeiből meggazdagodva háborút indított a hatalomban vele egyenrangú Ptolemaiosz ellen. Szeleukosz azonban mintha a sors játékszere lett volna, és csak azért nyerte vissza a királyi hatalmat, hogy aztán ismét elveszítse. Vereséget szenvedett, és zűrzavarában, csak olyan kis csapat kíséretében, mint a hajótörés után, Antiókhiába menekült. Innen levelet küldött testvérének, Antiokhosznak, amelyben támogatását kérte, és segítségéért cserébe Ázsia egy részét ígérte neki, amelyet a Taurus-hegység határolt. Antiokhosz, bár tizennégy éves volt, korát meghaladóan mohón vágyott a hatalomra, és nem ragadta meg a kínálkozó lehetőséget olyan őszintén, mint ahogyan azt a bátyja tette. Ez a fiú egy felnőtt bűnöző bátorságával bátorkodott mindentől megfosztani a bátyját. Ezért kapta a Gierax becenevet, mert nem emberként, hanem sárkányként élt, és mindig ellopta mások holmiját. Eközben, amikor Ptolemaiosz megtudta, hogy Antiokhosz Szeleukosz segítségére siet, hogy ne vívjon háborút egyszerre mindkettőjükkel, tíz évre békét kötött Szeleukosszal.
Szeleukosz II Kallinikosz tehát Kr. e. 244 és 242 között a maga számára kedvező változást ért el. Az új fordulat fő feltétele III. Ptolemaiosz ázsiai hódításainak törékenysége, fenntarthatatlansága volt. A városok ismét elfordultak az egyiptomi pártfogástól, és ennek oka bizonyára nem a Szeleukosz iránti szentimentális együttérzés volt, hanem inkább a Ptolemaiosz iránti heves elégedetlenség, aki kíméletlenül kifosztotta Ázsia lakosságát. Mint kiderül, Szeleukosz visszaszerezte Észak-Szíriát Antiókhiával, királyságának fővárosával, bár Szeleukia Pieria egy egyiptomi helyőrség kezén maradt, elvágva Antiókhiát a tengerrel való összeköttetéstől. Észak-Szíria elvesztése egyben az összes keleti tartomány elvesztését is jelentette. Miután bizonyos gazdasági, területi és stratégiai alapot szerzett a még határozottabb fellépéshez, Szeleukosz háborút indított a vele egyenlő erejű Ptolemaiosz ellen. Kr. e. 242-241-ben. (3. 134. olimpia) a szeleukida ellentámadás nyilvánvalóan olyan messze délre ment, hogy Euszebiosz szerint Szeleukosznak sikerült felszabadítania az egyiptomi erők által ostromlott Damaszkuszt és Orphosiát (a föníciai partvidéken). Szeleukosznak az a kísérlete azonban, hogy tovább hatoljon délre, Palesztinába, megsemmisítő vereséget szenvedett, és Antiochiába menekült. Itt testvérétől, Antiochus Gierax-tól kért segítséget. Ptolemaiosz megtudta, hogy Antiokhosz Szeleukosz segítségére siet, és mivel úgy érezte, hogy a további harcok hiábavalóak, inkább békét kötött.
Békeszerződés
Eutropius beszámol egy római követségről Egyiptomban, amely megkésett római segítség felajánlását tartalmazza Ptolemaiosznak a Szeleukidák elleni háborúban. „Ptolemaiosz hálásan fogadta a rómaiakat, de elutasította a segítséget, mert a háború már véget ért”. Ezt a jelentést Eutropius a Kr. e. 241-es és 237-es római események leírása közé helyezi. A béke pontosabb időpontját Telmesszosz városának egy rendelete adhatja meg, amely Ptolemaiosz, Lysimakhosz fia, III. Ptolemaiosz Evergetész unokaöccse tiszteletére született. Ez a rendelet kimondja, hogy Ptolemaiosz, Lüszimakhosz fia, az egyiptomi király Telmesszosz kormányzására küldte, és a várost a háború miatt rossz állapotban kapta meg a királytól. Lüszimakhosz fia felmentette a polgárokat az adók alól, és általában véve békés életmódot és jólétet hirdetett a város számára. A rendeletet III. Ptolemaiosz 7. évének 2. distáján (Kr. e. 240. július 1-jén) keltezték. A béke tehát Kr. e. 241-ben vagy Kr. e. 240 első felében köttetett.
A békeszerződés pontos feltételeit nem ismerjük, de összességében a szeleukida állam valószínűleg nem tudta volna visszaszerezni a háború előtti pozícióját. Ptolemaiosz Kis-Ázsia egy részének, sőt Szíria egy részének (pl. Szeleukia-Pieria) rovására bővítette területeit. Ezekkel a sikerekkel Egyiptom megalapozta nemzetközi hatalmának új szakaszát keleten. Ptolemaiosz természetesen nem érte el a világuralmat, de hatalmát a keleti mediterrán világban ismét meghatározó pozícióba helyezte.
Életének hátralévő csaknem húsz évében Ptolemaiosz Everget a babérjain pihent. Az alexandriai udvar továbbra is beavatkozott a mediterrán térség politikájába és konfliktusaiba. Ziael bithyniai király Kr. e. 241-ben Koszba írt levele különösen azt mutatja, hogy III. Ptolemaiosz „barátja és szövetségese” volt Bithynia, és következésképpen ő ellenőrizte a „veszélyes” északnyugat-kis-ázsiai régiót. Ziael, miután király lett, nyilvánvalóan újra Egyiptomra összpontosított, és a ptolemaiosok ellenségéből a megszállási terveik fő támaszává vált. Ugyanebből a levélből kiderül, hogy Ptolemaiosz Evergetosz „barátságos volt” Kószhoz. A krétai Etán birtoklásával Ptolemaiosz az egész szigetet birtokba vehette. Eljutott hozzánk egy felirat erről a városról és egy rendelet, amely Bulgarius, Alekszisz fiának tiszteletére készült. Mintha csak az egyiptomiak mindenhatóságát akarná összefoglalni, Memnon azt írja:
„Ptolemaiosz (III.), Egyiptom királya, miután elérte a jólét csúcsát, csillogó ajándékokkal hajlította maga mellé a városokat. A herakliótáknak pedig 500 artabás búzát küldött, és akropoliszukon Héraklész templomot építtetett prokonnészi kőből”.
Görögországban, miután Antigonosz Dosón lett Makedónia királya (Kr. e. 229), hármas rivalizálás alakult ki Makedónia, az akháj szövetség és Spárta között. Egyiptom először az akhájokat támogatta, majd Ptolemaiosz ígéreteket tett Kleomenész spártai királynak, és rábírta, hogy anyját és gyermekeit túszként Alexandriába küldje. De végül Ptolemaiosz hagyta, hogy Antigonosz legyőzze a spártaiakat a selláziai csatában (i. e. 222), Kleomenész Alexandriába menekült. Ptolemaiosz Evergetosz ugyan minden tiszteletet megadott neki – mint harcos a harcosnak -, és szobrot állított neki Olümpiában, amelynek alapját megtalálták, de nem sietett vele Görögországba küldeni a megígért csapatokat. Egy kétes szöveg szerint Antigonosz uralkodása kezdetén „leigázta Káriát”, azaz kiűzte onnan az egyiptomi helyőrségeket, és a sajátjaival helyettesítette őket.
De még ha voltak is kirohanások Egyiptom seregei és más hatalmak között, III. Ptolemaiosz maga már nem indult háborúba. Talán elhízott és ellustult erőteljes fiatalsága után. Az érméken a nyaka kövérnek tűnik.
III. Ptolemaiosz Evertes folytatta az alexandriai könyvtár feltöltését. A görög világ minden tájáról kéziratokat hoztak Alexandriába. Cetz magának Kallimachusnak tulajdonítja azt a kijelentést, hogy III. Ptolemaiosz idején az alexandriai könyvtár 400 000 „vegyes” tekercset és 90 000 „vegyítetlen” tekercset számlált. A „vegyítetlen” alatt valószínűleg az egyetlen művet tartalmazó tekercseket értették (a „vegyes” tekercsek alatt pedig olyan papiruszokat értettek, amelyeken két vagy több művet rögzítettek. E félmillió tekercs közül sokan ugyanazon kéziratok másolatai lehettek, mivel a görög szerzők által addigra írt művek száma nem érte el ezt a számot. Valószínűnek tűnik tehát, hogy az Alexandriai Könyvtár nemcsak a tudósok és diákok számára szolgált könyvtárként, hanem olyan helyként is, ahol a tekercsekről másolatokat készítettek és eladásra tartottak.
III. Ptolemaiosz alatt kísérleteket tettek a naptár megreformálására. A szándék az volt, hogy egy rögzített korszakot vezessenek be, amelyben a naptárat ki lehetett számítani, ahelyett, hogy az időt a királyok uralkodási évei szerint számolták volna, ami rendkívül kényelmetlen volt. III. Ptolemaiosz érméin az évszámokat nem III. Ptolemaiosz uralkodásának évei, hanem Kr. e. 311-től – a kis Sándor halálának évétől – számítják. Másodszor, egy egész éves naptárat dolgoztak ki állandó évszakokkal. Eddig az egyiptomiak a 365 napos egyiptomi évet használták. Mivel nem voltak szökőévek, amelyekben egy nappal több volt, az egyiptomi év négyévente egy nappal előrébb csúszott, ami 1460 év alatt egy egész plusz évet jelentett volna. Egy ünnep, amelyet a naptári év valamelyik napján ünnepeltek, lehetett először téli ünnep, majd 730 évvel később nyári ünnep. A kopt rendelet így szól:
„Hogy az évszakok megfelelően egybeessenek a világ szerkezetével, és hogy ne fordulhasson elő, hogy a télen ünnepelt ünnepek egy része nyárra esik, mert a Nap négyévente egy nappal előbbre megy le, más, nyáron ünnepelt ünnepek pedig a jövőben télre esnek, ahogyan ez már megtörtént, és ahogyan ez meg fog történni, ha az év továbbra is 360 és további öt napból áll; Elrendelik, hogy ezentúl minden negyedik évben az öt további nap után és az új év előtt legyen egy nap, a Jótevő Istenek ünnepe, hogy mindenki tudja, hogy az évszakok és az évek számításában és az égbolt teljes elrendezésének ismeretében mutatkozó korábbi hiányosságokat a Jótevő Istenek orvosolták és javították.
Apjával ellentétben, aki nem hagyott különösebb nyomot az egyiptomi templomok építőjeként vagy helyreállítójaként, III. Valószínűleg új Osiris-templomot épített Canopában. A hagyomány szerint az alapkövek között egy arany plakettet helyeztek el, amelyet később a régészek felfedeztek. Ezen görögül ez áll: „Ptolemaiosz király, Ptolemaiosz és Arszinoé fia, Adelphi istenei, és Bereniké királyné, húga és felesége, Osirisnak szentelik a helyet”. A Philae szigetén lévő Ízisz-templom naoszát, amelyet II. Ptolemaiosz alatt majdnem befejeztek, III. Nagy északi pilonján görög felirat olvasható, amely szerint Ptolemaiosz király, Bereniké királyné és gyermekeik a naoszt Ízisznek és Harpokratésznek szentelték. A közeli Bigge szigetén egy templom romjai találhatók, amelyen III. Ptolemaiosz neve olvasható, amely az ókori egyiptomi fáraók nevéhez kapcsolódik. Asszuánban egy Isis-Sotisznak szentelt kis templom homlokzatán két fáraó, Ptolemaiosz és Bereniké alakja látható (a hieroglifikus feliratok szerint). Egy másik kis templom, amelyet III. Ptolemaiosz építtetett Esnában, különösen érdekes lehetett volna, mert falain a király ázsiai hadjáratáról szóló író szent beszámolója látható – az Aduliszban található görög emlékmű egyiptomi változata; a templomot azonban a 19. században egy vállalkozó kedvű pasa lerombolta.
A karnaki grandiózus pylon, amely máig fennmaradt, III. Ptolemaioszt ábrázolja, és ebben az esetben a művész szokatlan módon eltért a szent kánonoktól, és nem ókori fáraónak öltözve ábrázolta, hanem egy kifejezetten görög chitonban, amelyet Ptolemaiosz valóban viselt. A harmadik Ptolemaiosz uralkodása alatt épült legimpozánsabb műemlék azonban az Apollonopolis Magna (Edfu) hatalmas temploma, amely minden egyiptomi templomnál jobban megmaradt. A templomot a helyi Hórusz istennek szentelték, akit a görögök Apollónnal azonosítottak. Alapköveit a király 10. évében (Kr. e. 237. augusztus 23-án), Epiphy hónap 7-én, a király jelenlétében rakták le. De egy ekkora építkezés nem fejeződhetett be egyetlen király uralkodása alatt. Csak a tizenkettedik Ptolemaiosz uralkodása idején, mintegy 180 évvel később fejezték be a templom utolsó kiegészítéseit.
Everget uralkodása kétségtelenül az egyiptomi állam virágzásának időszakának tekinthető. A trónra lépését követő első években elért ragyogó katonai sikerei nemcsak egész uralkodását ragyogták be, hanem néhány fontos és értékes területi szerzeményt is hozzáadtak. Alattvalói továbbra is ugyanazt a belső nyugalmat élvezték, mint elődei alatt. Úgy tűnik, hogy az egyiptomi őslakosok iránt is kedvezőbb hajlandóságot mutatott, mint két elődje. Bátorította vallásos érzelmeiket, és nemcsak isteneik szobrait hozta haza Ázsiából, hanem különböző építészeti alkotásokat is készített egyiptomi templomokban.
Uralkodásának utolsó tettei között szerepelt, hogy pompás ajándékokat adott a rodosziaknak, miután a várost katasztrofális földrengés sújtotta, amely még a híres rodoszi kolosszust is ledöntötte. Ezeknek az ajándékoknak a száma elégséges bizonyíték arra, hogy milyen gazdagsággal és hatalommal rendelkezett.
„Ptolemaiosz továbbá ígért nekik háromszáz talentum ezüstöt (7,68 tonna) és egymillió artabás kenyeret (10.000 tonna), építőfát tíz ötfedélzetű és ugyanennyi háromfedélzetű hajóhoz, nevezetesen negyvenezer közös singnyi négyoldalas fenyőgerendát, ezer talentum rézpénzt (majdnem 26 tonna), háromezer talentum fűrészport (77,7 tonna) Háromezer vitorla, a kolosszus helyreállítására háromezer talentum réz (77,7 tonna), száz mester és háromszázötven munkás, és fenntartásukra évente tizennégy talentumot szabadítottak fel (ezen kívül a versenyekre és áldozatokra tizenkétezer artab kenyér (120 tonna), és ugyancsak húszezer artab a tíz abroncsra (200 tonna). Az ajándékok nagy részét azonnal odaadta nekik, a teljes összeg egyharmadát pedig pénzben”.
Néhány későbbi forrás szerint (Pompeius Trogus) Ptolemaiosz a Tryphon („fényűző”, „elkényeztetett”) becenevet kapta, és ez a becenév furcsának tűnik egy olyan király esetében, aki józan és erőteljes volt, vagy legalábbis annak tűnt, a buja elődökhöz és utódokhoz képest. Egyes tudósok azt a nagyon is hihető feltételezést fogalmazták meg, hogy ezt a becenevet a második Ptolemaiosz Evergetosz kapta (de különös megerősítést kapott egy demotikus feliratban, amely „Ptlumisra, aki egyben Trupnus is” utal. A felirat nyilvánvalóan arra az időre utal, amikor III. Ptolemaiosz még apja társuralkodója volt. Ha ez így van, akkor feltételezhetjük, hogy a „Tryphon” nem egy becsmérlő melléknév, amelyet a király uralkodásának végén kapott, hanem a fiú személyneve, még mielőtt a Ptolemaiosz dinasztikus nevet kapta volna.
III. Ptolemaiosz Evergetosz felesége II. Bereniké volt, a cirenai Mágosz király és Apama lánya. Ő is III. Ptolemaiosz unokatestvére volt. Tőle négy gyermeke született:
„És mivel megtörtént, hogy Ptolemaiosz király és Bereniké királyné, a jótevő istenektől született, Berenikének nevezett leánya, akit szintén azonnal Baziliszának nyilvánítottak, még kislány korában hirtelen eltávozott az örök békébe … Elrendelik. Hogy az ország összes templomában örökös tiszteletet tegyenek Bereniké királynőnek, a jótevő istenek leányának; és mivel az istenekhez ment Tibi havában, amelyben szintén a Nap leánya (az egyiptomi Tafne istennő), a legelején elhagyta az életet, akit szerető apja hol diadémjának, hol pedig szeme almájának nevezett, és hogy ebben a hónapban az első osztag legtöbb templomában ünnepséget és bárkás körmenetet tartsanak a tiszteletére, Bereniké királyné, a jótevők isteneinek leánya tiszteletére az ország összes templomában Tibi havában ünnepséget tartsanak, a 17. naptól számított négy napon belül, amelyen eredetileg a körmenet és a gyász befejezése zajlott, egy barka felvonulást; azt is, hogy készítsék el szent képét aranyból és drágakövekből, és helyezzék el minden első- és másodrendű templomban, és állítsák be egy szentélybe, amelyet a jós vagy azok a papok, akik az aditonba lépnek be az istenek mellényéhez, a kezükben hordanak, amikor más istenekhez utaznak és ünnepeket tartanak, hogy mindenki láthassa, és mindenki imádhassa és hódolhasson Berenikének.”
Abból a tényből ítélve, hogy a III. Ptolemaiosz udvaráról író szerzők nem mesélnek botrányos történeteket, arra következtethetünk, hogy élete a családi erény példája volt a Ptolemaiosz-dinasztia királyai között. Nem hallottunk arról, hogy szeretője lett volna. Talán a cirenei Berenikének volt elég ereje ahhoz, hogy a férjét magának tartsa.
III. Ptolemaiosz Evergetosz i. e. 222 vagy 221 októberében, alig több mint hatvanéves korában halt meg – Polybiosz hangsúlyozza, hogy természetes halált halt betegség következtében. Úgy tűnik, IV. Ptolemaiosz ártatlan volt abban, hogy bűnös módon elősegítette volna apja közelgő halálát, ahogyan később ezt a szerencsétlen egyént vádolták.
Bereniké királynő és testvére, Lüszimakhosz túlélte őt. Úgy tűnik, mindkét testvér kölcsönös bizalomban élt. Egy Koptoszból származó hieroglifikus felirat szerint Lysimachus Kr. e. 241-240 között egy felső-egyiptomi tartomány kormányzója volt.
„Ishru-tó ura, add meg Lysimachusnak, az uralkodók testvérének, a stratégának az életét.”
Cézáreai Euszebiosz a „Krónikában” a türoszi Porphyrus szerint egy helyen azt írja, hogy Ptolemaiosz Evertész 25 évig uralkodott, egy másik helyen pedig 24 évig.
Cikkforrások
